Bántasz, mégsem merek segítséget kérni – a félelem maga alá gyűrt…

2021-04-11 Esszencia

Munkába menet minden reggel azon gondolkodom: vajon ma este mivel rukkol elő? Vajon mit nem csinálok jól?

Vajon melyik poharat nem teszem jó helyre, melyik pólóját nem hajtogatom élére, hanyadik csókjának állok ellen? Melyik szó hagyja el a számat úgy, hogy az vita tárgyát képezze, és elrepüljön egy pohár, egy tányér, egy tárgy a nappaliból? És szavak sokasága, amik már úgy peregnek le rólam, mint az esőcsepp az ablaküvegről.

Csak ülök a buszon, nézek magam elé, újra visszahallom azokat a mondatokat, amiket este mondott. És azon töprengek: miért nem vagyok képes megszólalni akkor, amikor kellene? Miért nem tudom megvédeni magam, amikor a lelkem tiporják? Milyen félelmek zárják el a torkom, amikor az elmém szavakat kezd formálni, és kimondhatnám, amikor ott lenne az alkalom?

El kéne mondani neki, hogy nem vagyok lábtörlő! Egy érzékeny nő vagyok, akin minden nap átgázol, mint egy szélsebesen érkező tehervonat. Elmondani, hogy minden sértés ellenére én még mindig ott vagyok, de minden reggel úgy indulok el, hogy bárcsak sose jönne el az este! Bárcsak sose nyitná ki az ajtót! Bárcsak köddé válhatnék! Bárcsak ez egy rossz álom lenne, és felébredhetnék!

FORRÁS: UNSPLASH

Szánalmasnak érzem magam, hogy ennyire félek. Mikor veszítettem el az erőmet? Hova lett az akaratom? Mikor helyeztem a legutolsó helyre saját magam és a boldogságom? Idegességemben úgy kaparom a kezem, hogy észre sem veszem, milyen sebeket ejtek magamon. Olyan régóta csinálom már, hogy fel sem tűnik: a kézfejemen a bőröm már sosem lesz olyan szép és bársonyos, mint amilyen egy női kéznél ildomos lenne.

Mindjárt leszállok a buszról, a barátnőm vár. Minden reggel együtt megyünk dolgozni. A 20 perc séta jólesik a lelkemnek. De tudom, Zitának mi lesz az első kérdése, amikor elindulunk a munkahely felé. Ami mindig: „Ugye, nem bánt téged?” Mintha érezné.

Most mit mondjak? Az igazat? Hogy igen, valójában minden nap bánt, verbálisan megaláz és eltipor? Néha fenyeget, megrángat, a falhoz szegez, tárgyakat vág hozzám, majd sírva könyörög, hogy bocsássak meg, mert nem úgy gondolta?

Vagy hitessem el Zitával is, amit mindenki mással – de legfőképp magammal -, hogy nem, csak néha vannak rosszabb napjaink? De akkor is csak azért bánt, mert engem szeret a legjobban, és köztudott, hogy a szeretteinket könnyebben sebezzük meg?

Egyik hazugság rosszabb, mint a másik, és én nem szeretnék a barátnőmnek hazudni. Aggódik értem. Ismer engem. Érez engem… Leszállok a buszról, és elmondom az igazat. Meg kell tennem. Képes vagyok rá. Ő a legjobb barátnőm, ki más segíthetne, ha nem ő, igaz?

De nem tudom, hogyan kezdjek bele.

Nem tudom, hogy mondjam el neki, hogy a szívem már évek óta befalaztam. Nem tudom, hogyan mondjam el, hogy azért hordok hosszú ujjú inget 25 fokban is, mert állandóan lila a kezem. Mit mondjak? Hogy nem is fáj, ne aggódjon?

De fáj. Aggódjon. Már én is aggódom magamért. Nem maradhatok ebben a helyzetben tovább. Elmondom. Segítséget kérek. Érzem, hogy menni fog… Megérkezem. Már vár. Megpuszil és megölel. Olyan jólesik. Olyan szeretettel teli. És a mosolya erőt ad. Csak pont ott fogja meg a karom, ahol fáj. Felszisszenek. Megkérdezi, amit mindig: „Ugye, nem bánt téged?”

– Nem. Csak beütöttem a karom. Minden rendben. Menjünk, kezdődik a nap. Köszönöm, hogy megvártál.

El fogom mondani. El fogom mondani. El fogom…

Musa Dóra novellája

Nyitókép: Unsplash

Lelkisegély Szolgálat elérhetőségei:

Ingyenesen elérhető zöld szám mobilról és a legtöbb szolgáltatótól: 137-37

Normál díjas vonal: +36 1 329 33 80

SKYPE: mindennap 18-23 óráig: “segelyvonal”

Chat: http://chat.hatter.hu , hétfőn és szerdán 18-23 óráig

Email: lelkisegely@hatter.hu