A képernyő elé ültetem a gyerekem, vagy megbolondulok?

A koronavírus mindannyiunk életét megnehezítette, de nekünk, szülőknek, még inkább – home office-ban helytállni úgy, hogy be vannak zárva az oktatási intézmények.

Ember legyen a talpán, aki meg tudja ezt oldani anélkül, hogy a gyereket odaültesse a tv, laptop, tablet stb. elé, akár csak napi egy órára. Igen, én is odaültetem, mert meg szeretném őrizni az elmém épségét, illetve az sem mellékes, hogy a munkámmal is muszáj haladnom.

Aztán persze jön a lelkiismeret-furdalás, a ”szaranya érzés”, hiszen már a csapból is az folyik, hogy a képernyő bámulása milyen negatív hatással van porontyainkra. Már komolyan az idegösszeomlás szélén álltam, amikor ráakadtam a Pszichológus Pasi, Tóth Dániel pszichológus edukációs videóira, melyekben – többek között – a kütyük gyerekekre gyakorolt hatásairól beszél.

Azt már sok platformon olvashattuk, hogy a kütyüzés káros hatással van nemcsak a gyerekekre, de a felnőttekre is. Ha az óvodás és kisiskolás korosztályról beszélünk, mik ezek a hatások pontosan?

„Amikor azt kérik tőlem, hogy kategorikusan mondjam meg, hogy egy adott dolog jó vagy rossz, mindig az a válaszom, hogy az attól függ. A hatások szempontjából mindig nagyon fontos például az életkor faktor. WHO ajánlása 2 éves kor alatt az, hogy 0 legyen a digi idő, 4 éves kor alatt pedig ne hagyjuk egyedül a gyerekeket semmilyen kütyüvel. Ez egy fokozottan sérülékeny életkor.

Ha ezekben a korai években napi szinten órákra magukra hagyjuk a gyerekeket a tablettel stb., akkor elég kiszámíthatóan figyelemzavarok, viselkedészavarok, akár autisztikus viselkedésminták kezdenek el megjelenni. Ennek az az oka, hogy a képlékeny idegrendszerük nagyon jól, túlságosan is jól alkalmazkodik ehhez a fajta világhoz. Ha már elérünk az iskolás korig, és egészséges keretek között van tartva a dolog, akkor számos készséget akár fejleszthet is.”

 

Mit jelent az, hogy egészséges keretek között?

„A gyerek személyiségétől, életmódjától, játékválasztástól függően más és más lehet. Vegyük például a játékot, nagyjából serdülőkorban napi 2 óra felett már a problémák szoktak jelentkezni, az alatt inkább a pozitívumok. De azt, hogy egy konkrét gyerek esetében ez napi 1, 2 vagy 3 óra, én sem tudom látatlanban kijelenteni – de annak vannak jelei, amikor már elcsúszik a dolog.

A negatív hatások igen sokféleképpen jelentkezhetnek, például borul az egyensúly, nem tudja, vagy nem akarja tartani a gyerek a kereteket. Keret alatt itt például az online játékra szánt időt értem. És ilyenkor a 2 órából nem 2 óra 20 perc lesz, hanem 6-8-10 óra – akár napi szinten, rendszeresen is. Ha a kereteket nem tudja tartani, akkor nagyon eltolódik az egyensúly.

Úgynevezett “elvonási tünetek” is megjelenhetnek, például nyugtalanság, kedvtelenség, ingerültség, deprimáltság, agresszivitás, mert viselkedéses függőség alakult ki. Majd egyéb fontos dolgokat is elkezdhet hanyagolni a gyerek, mint például tanulás, alvás, sport, barátok stb. Ilyen szempontból most még nehezebb helyzetben vagyunk, mivel ugye nem nagyon lehet menni sehova, és még nehezebb megtartani ezt az online-offline egyensúlyt.”

FORRÁS: UNSPLASH

És ha például kamaszokat veszünk példaként, akkor ebbe az általad említett 2 órába a barátokkal való csetelés is beleszámít, vagy csak az ilyen kívülről értelmetlennek tűnő dolgok, mint mondjuk a közösségi média oldalak pörgetése?

„Az, hogy mi tűnik értelmetlennek, és mi értelmetlen, nem mindig fedi egymást. A játék is lehet egy rendkívül hasznos, de egy nagyon destruktív tevékenység is. A kortársakkal való kapcsolattartás is lehet káros, de olyan is van, hogy kb. receptre kellene felírni valakinek. Az átmenet itt sem egyszerűen megfogható, ami nagyon fontos, hogy mindenképpen legyenek keretek.

Most a legnagyobb probléma abból adódik, hogy eltűntek a keretek. Nincsen meg az, hogy este le kell feküdni, mert reggel iskolába kell menni, eltűnt az iskolai struktúra. A szülők esetleg még kevesebb időt tudnak fordítani a gyerekre, mint korábban, a képernyő viszont 0/24-ben ott van…

Viszont attól, hogy pandémia van, a kereteket még ugyanúgy meg kellene tartani, attól még nem kéne visszaállnunk a pálinkás cumira. Mert amúgy ott vagyunk most a kütyükkel, ahol anno voltunk a pálinkás cumival. Sokan pedig úgy állnak hozzá, hogy mi is felnőttünk, nem lett semmi baj; legalább elvan a gyerek, legalább csendben van…”

Szerinted ha valaki egyedül van otthon a gyerekkel és dolgoznia kellene, milyen más módszerrel tud magának akár csak fél óra nyugodt munkaidőt biztosítani?

„Ez már gyakorlati dolog, ehhez szülőként tudok hozzászólni, illetve a látott tapasztalatok alapján. Az mindenképpen kell, hogy a szülő ne őrüljön meg. Pont. Az is mindenképpen kell, hogy lefoglaljuk a gyereket, ez is tény. Az nem mindegy, hogy hogyan. A leglustább verzió a kütyü. Ehhez képest sokkal szerencsésebb a hangoskönyv, a zene, a rajzolás, bármi olyan játék, ami leköti a figyelmét. Itt is megint előjön, hogy milyen személyiségű a gyerek.”

Az én lányom például sokat színez tableten, illetve kikeres magának zenéket, és arra táncol. Én akkor ezt simán nem fogom a kütyüzési időbe számolni – vagy?

Hát… határeset. A táncolás az oké, mert akkor valóban nincsen képernyő előtt, ha táncol rá, és közben nem nézi. A rajzolás viszont már képernyőidő kategóriába esik. Ha kitart a tevékenység mellett, és nem kóricál el másfelé az interneten, az egy fokkal jobb, eleve minden belülről kifelé történő tevékenység szerencsésebb. Tehát a kreatív, alkotó tevékenység jobb, ahhoz képest, mint mikor csak szívja magába az impulzusokat az internetről. De az a legjobb, ha nincsen képernyő interakció.

És ha már megvan a baj, és a poronty, mondjuk ki, függő lett, hogyan tudjuk “lehozni a szerről”?

„Az én tapasztalatom az, hogy nehezen. Sokkal könnyebb megelőzni a bajt, mint utólag korrigálni. A szülők általában próbálkoznak, csak az szokott lenni a gond, hogy itt az ő hozzáállásukon és módszereiken kellene változtatni. Tehát ugyanazzal a módszerrel, ahogy addig nevelték a gyereket, nem fognak tudni változtatni, hiszen a probléma eleve abból adódott.

Ha a szülők készek módszeresen, következetesen változtatni a hozzáállásukon, ami azt jelenti, hogy többet kell foglalkozni a gyerekkel, esetleg konfliktusokat kell bevállalni, fejleszteni a saját gyereknevelési repertoárjukon, akkor lehet dolgozni a szituáción. Csak sajnos sokszor a szülő pont annyira probléma, mint a kütyü.

Ilyenkor megkeresnek engem, beazonosítjuk, hogy mi és hol csúszott félre, majd kialakítunk egy digitális házirendet. Ha ők készek ezt betartani, az megoldja a problémát. Tisztában vagyok vele, hogy nagyon nehéz ellenállni a kísértésnek, hogy ráhagyjuk a gyerekre, hogy kütyüzzön, és ráadásul ez a kísértés minden nap jelen van.

Pláne, ha van valami nehezítő tényező, például egyedülálló a szülő, vagy több gyerek van – ilyenkor azt várni, hogy ez a helyzet könnyű legyen, egy felesleges illúzió. Ilyenkor inkább azon érdemes elgondolkodni, hogy hogyan lehet könnyíteni a képleten, hogy lehet valahogy alakítani a rendszeren. És persze nem szabad elfelejteni, hogy nem mindent tudunk megoldani önerőből, időnként bizony segítséget kell kérni.”

Nyitókép: Unsplash