A szerelmed csak fáj, tép, mar, sebez…

„Elhagylak!” – gondoltam, és olyan egyszerűnek tűnt az egész. Belépsz majd az ajtón, megcsókolsz, ahogy mindig szoktál.

Megkérdezed, hogy telt a napom, én pedig leültetlek az asztalhoz, a szemedbe nézek, és higgadt hangon azt mondom: beszélnünk kell! És akkor majd elkezdem sorolni, mi fáj. Hogy mennyire szeretlek. Hogy mennyire rossz, mikor minden nap kilépsz az ajtón, és nélküled kell töltenem a napom.

Hogy a barátnőimmel járok ebédelni, kávézni, moziba és szórakozni. Hogy több időt töltök velük, mint veled. Hogy mennyire fáj, ha felhívlak, és azt mondod, nem tudsz most beszélni. Én pedig biztos vagyok benne, hogy van melletted valaki, akiről nem akarod, hogy tudjak. Vagy amikor fel sem veszed a telefont, és órákig vissza sem hívsz.

Elmondom majd, mennyit sírok, amikor úgy mész el tőlem, hogy nem tudom, mikor jössz vissza. Vagy ha nem mondod meg, hova mész. Csak egy csókot nyomsz a homlokomra és elköszönsz. Sorolni fogom, mennyi okom van arra, hogy elhagyjalak. Például, hogy jobban szeretlek az életemnél… Mert pusztító érzés úgy szeretni téged, hogy közben megszűnök létezni. Nincs saját akaratom, saját gondolatom, saját döntésem.

Csak az érzéseim az enyémek. Az érzések, amik fojtogatnak, szorítják a torkom.

Elmondom majd, hogy fáj, tép, mar, sebez… Hogy őrületbe kergetnek a gondolataim. Elmondom végre azt is, mennyire utálom, amikor te jobban tudod. Mikor én olyan buta vagyok. Mert én nem értek semmit. Meg nem is értek semmihez. Valahogy mindig rosszul csinálom. Valahogy mindig van nálam jobb. De szerencsére itt vagy te nekem. Fogod a kezem.

FORRÁS: UNSPALSH

De most majd elmondom, hogy én elengedem. Elengedem, és vele elengedlek téged is. Új életet kezdek. A munkába menekülök. Erős leszek. Hagyom telni az időt, aztán majd találok valakit, akit nem fogok szeretni ennyire. Csak békében fogunk élni egymás mellett. Szeretetben, tiszteletben, harmóniában. Lesznek gyerekeink, és akkor talán már hiányozni sem fogsz. Nem fogok gondolni rád, mert szeretve leszek.

Végül vigasztalni foglak, hogy ne legyél szomorú. Neked is jobb lesz így. Nem lesz többé sírás, hiszti, féltékenykedés részemről. Tudod, amit annyira utálsz. Amiért mindig kiabálsz velem, hogy szörnyű vagyok. És azt kérdezed, miért nem bízok benned. Miért nem vagyok kedvesebb, jókedvűbb, mosolygósabb?

Kicsit sajnálni foglak, mert tudom, nem számítasz majd arra, hogy elhagylak. Hiszen olyan szépen megvagyunk mi ketten. Még az is lehet, megígérsz majd mindenfélét. Hogy ezentúl többet, másképp, meg jobban… De én már hajthatatlan leszek. Elhagylak! Ilyen egyszerűen.

És akkor belépsz az ajtón,megcsókolsz, ahogy mindig szoktál, megkérdezed, hogy telt a napom. Én pedig leültetlek az asztalhoz, a szemedbe nézek, és nem mondok semmit. Csak hallgatom, ahogy mesélsz, nézem, ahogy csillog a szemed, magamba szívom az illatod, és semmi másra nem vágyom, csak hogy átölelj és szeress. Nagyon-nagyon szeress! Aztán majd egyszer elhagylak… Csak úgy egyszerűen.

Nyitókép: Unsplash