Megbocsátást érdemel a bántalmazó, ha könyörög érte?

Évek óta nem is hallottam Mátéról, mégis arra kért, találkozzunk valahol, ahol nyugodtan, négyszemközt tudunk maradni.

Egy házibuliban ismertem meg anno. Mondhatni, semmit nem tudtunk a másikról, csak egyszer-kétszer futottunk össze. Azon a bizonyos bulin a terasz korlátjának támaszkodva osztotta épp az igét. Mit szépítsem, nem volt már szomjas. Zita kiszúrt valamit a srác pulóverén, és megjegyezte: „Mi az a fehér folt rajtad?”

Ha ismertem volna, nyilván meg sem fordul a fejemben, ami akkor kicsúszott a számon: “Hát, nem mondanám ki, mire hasonlít, így a csípőd magasságában, de csak remélni merem, hogy tévedek…” A pasik között persze kitört a röhögés. Máté már kevésbé találta viccesnek a dolgot.

Hirtelen megfordult, a derűs részegségnek már nyoma sem volt rajta, és lendületből ütött. Megtántorodtam, miközben alig hallottam valamit a kiabálásából: “Itt égetsz mindenki előtt, te büdös kurva?!”

A többi pasi arcáról nem hervadt le a csúfondáros vigyor, de azért az egyikük legalább megpróbált a védelmemre kelni.

– Megütötted Hajnit? Megütöttél egy nőt? Te nem is vagy férfi, baszd meg!

– Mi van? – fordult felé Máté. – Ez neked egy nő? Ez nem nő, nem ember. Egy ribanc. Bárkinek hagyná, hogy végigmenjen rajta, még nekem is. Úgysem tehet ellene semmit…

Azzal megindult felém. Akkor és ott nem volt időm rá, hogy azon lamentáljak, tulajdonképpen miért is vagyok ribanc. Ahogy közel ért hozzám, a dühöm mellé immár félelem is társult. A kettő elegye pedig néha döbbenetes dolgokra ösztönzi az embert. Visszaütöttem. Ő újra felemelte a kezét.

Zita közénk ugrott. Csak engem akart megvédeni. Akkor már rá is dühös voltam. Miért hiszi minden alkalommal ez az apró, madárcsontú lány, hogy legyőzhetetlen? Mindig hősködnie kell… Rájött, hogy nem tudja lefogni Mátét. Taktikát váltott. Ahányszor meglendült a pasi keze, ő annyiszor ugrott elé, hogy helyettem őt találja el.

Tudtam, hogy a srác péppé fogja verni, ezért akkorát löktem a vékonyka vállán, amekkorát tudtam, eltaszítva magam elől. Fogalmam sem volt, milyen erővel érte az ütés, de arra gondoltam: ha elesik, még az is jobb, mint a célkeresztben hagyni. Ezután magamra maradtam. A srác megragadta a pulóverem és megpróbált hanyatt lökni…

Nem akartam tudni, hogy ha valóban a földön végzem, mi következik. Nem voltam épp büszke magamra a továbbiaktól. De végül ő esett el, én felnyaláboltam Zitát, és azonnal tipliztünk. Sajnos, ha akartam, ha nem, ezek után is évekig minden nap találkoznom kellett vele. Ugyanott melóztunk. Persze, nagy ívben elkerült, és bár az esetnek híre ment, egy idő után feledésbe merült a dolog.

Végül belementem, hogy összefussunk. Arra volt kíváncsi, mi történt pontosan akkor éjjel, mert csak homályos részletek voltak meg neki. Míg beszéltem, kitartóan az asztalt tanulmányoztam. Ahogy a mondókám végére értem, csend lett. Pár perc után óvatosan felpillantottam. Csorogtak a könnyek az arcán, hiába volt minden erejével azon, hogy visszatartsa őket.

 

– Mi a baj? – kérdeztem végül ostobán. Szégyentől vöröslő arccal, könnyeit nyeldesve ismerte be, akkor éjjel annyira részeg volt, hogy semmire nem emlékezett ebből. Bár a többiek rendesen kibeszélték a dolgot, ebből hozzá sok minden nem jutott el. Nem volt népszerű pasi, kevesen álltak vele szóba.

– Én… – miközben beszélt, láttam, hogy reszket a keze – …nem akarom elhinni, hogy ezt tettem veled. Ez… nem akarom elhinni, hogy ezt én csináltam…

– Figyelj…

– Nem! Kérlek… –  további mondandóját a térdéhez intézte. – Szeretném, ha tudnád, hogy mindig is… gyönyörű és értékes nőnek tartottalak. Senkinek nincs joga hozzád érni az engedélyed nélkül. Még egy ujjal sem.

Elképedve vizslattam az arcát. Végre a szemembe nézett. Nem fogott el a gyanú, hogy hazudik. Sütött róla az önutálat. Hogy miért bocsátottam meg annak, aki annak idején lekurvázott és össze akart verni? Mert egyre többet osztott meg velem a múltjáról. Drogokról, ivásról – a saját démonairól. Arról, hogyan hagyta ezeket maga mögött, felkeresve minden egyes embert, akit akarva-akaratlanul bántott valaha. Azért, hogy a bocsánatukat kérje.

Addigra megtapasztaltam, milyen, amikor olyanra zúdítod rá a dühödet, aki nem tehet semmiről. Amikor azt akarod vétkesnek látni, aki épp szembejön. Bizarr módon együtt tudtam érezni vele. Attól a pillanattól fogva, hogy ilyesmit tudsz érezni az iránt, aki valamikor bántott, már nem jó és rossz emberekre osztod szét a világot. Csak emberek vannak. Akik hibáznak, és nem csak apró vétkeket követnek el.

Ő megkeresett, hogy – évek távlatából – a szemébe mondjam az igazságot. És elviselte. Nem menekült el, nem fordított hátat, mintha mi sem történt volna. Ez a legbátrabb és legférfiasabb dolog volt, amit csak tehetett.

Nyitókép: Unsplash

Lelkisegély Szolgálat elérhetőségei:

Ingyenesen elérhető zöld szám mobilról és a legtöbb szolgáltatótól: 137-37

Normál díjas vonal: +36 1 329 33 80

SKYPE mindennap 18-23 óráig: „segelyvonal”

Chat: http://chat.hatter.hu, hétfőn és szerdán 18-23 óráig

Email: lelkisegely@hatter.hu