A mi szerelmünkhöz nem kellenek szavak…

Álmodom. A fák körém magasodnak. Sűrű köd vesz körül, az avar ropogását hallom lépteim alatt. Igyekszem magammal elhitetni, hogy nincs okom félni, miközben próbálom a szívem szétszórt darabkáit megtalálni a levelek között.

Szívesen adnám a markodba ezt a sok apró darabkát. Leülnék veled szemben, és mosolyogva várnám, hogy a mások által szilánkokra tört szívemet puzzleként rakd újra össze. És nézd, mozdulnunk sem kell! Az összetört szívem rendezetlen darabkái mozogni kezdenek.

Csak ülünk egymással szemben, és te mosolyogsz rám. Látom a tekintetedben az őszinte, megnyugtató csillogást. Lassan csukod be a szemeid, és nyitod ki újra, mint a macska, mikor bizalmát fejezi ki az ember felé. Nyugalom árad belőled. Mosolyogsz, és én csak arra tudok gondolni, hogy soha az életben ilyen tiszta és őszinte szempárt még nem láttam.

Én, az örök aggódó, az örök görcsben lévő, már-már paranoiás, érzem, hogy fokozatosan szétfoszlik bennem a feszültség. Egyetlen szót sem szólsz, csak ülsz mozdulatlanul, és mosolyogsz. Nem veszed le rólam a tekinteted, és nekem hatalmas erőfeszítésembe telik tartani a szemkontaktust.

Tudod, ebben a világban engem csak kevesen szoktattak hozzá az őszinteséghez. Sok helyen már-már mocskosnak érzem magam, mert nem nézik jó szemmel azt, aki nem játszmázik. És most itt vagy te, az én tükörképem. Tudom, milyen ember vagy, és a szívem majd kiugrik a helyéről a felismeréstől. Ismerlek, pedig soha ezelőtt nem találkoztunk – vagy talán igen, egy másik, boldogabb életben.

FORRÁS: UNSPLASH

A kabátom úgy húzom összébb magamon, mintha így nem hatolna minden pillantásod a csontomig, mintha így nem láthatnál belém. Zavarban vagyok. Nem szólsz, és az én számat is befogja a tudatlanság. Két ismeretlen ismerős, akik nem beszélik egymás nyelvét, de a szeretet nyelve mégis összeköti őket. Azt kívánom, bárcsak örökre így maradhatnánk! Szavak nélkül, testbeszéddel, mégis mozdulatlan.

Szeretném elmondani neked, ki vagy te az én életemben. Szeretném hűen visszaadni szavakkal, hogy te vagy az én csodám. De még a saját nyelvemen sem vagyok képes méltó módon megfogalmazni, mit is jelentesz, a te nyelveden pedig nem értek. Mindig te voltál az álmom, és most, hogy becsöppentél az életembe, el sem tudom hinni, hogy végre itt vagy.

Egy hús-vér, igazi ember, abból a nagybetűs fajtából. Annyi mindent szeretnék mondani, és kínoz a kényszer, hogy szóvá tegyem, amit nem takargathatok. Ami egyszerre mardos és felemel. De nem tudok boldogtalan lenni, ha rád nézek. Látom, ahogy megtámasztod magad, felegyenesedsz, és óvatos léptekkel felém indulsz. Erre vártam, mégis minden porcikám reszket.

Mintha az agyam más utat járna, képtelen vagyok gondolkodni, és te egyre csak közeledsz. Tudom, hogy ez most egy nehéz, de szép jövő kezdete, és hajlandó vagyok rád bízni magam, mert így érzem helyesnek. Annyi szívtörés után összeraktál, ami nekem sokáig nem ment. Hosszú ideig senki nem vonzott sem testileg, sem lelkileg, de te valahogy más vagy.

Azt hittem, nekem nem jár ez az érzés, és a semmiből megjelentél.

Egyre csak közelítesz – nem tudok, és nem is akarok ellent mondani neked. Lassan feltápászkodom a száraz, hideg levelekről. A kezed nyújtod felém, de rettegek megfogni. Mert tudom, itt és most valami nagy volumenű dolog veszi kezdetét mindkettőnk életében. De nem engedem be az elmémbe a kételyeket. Csak te vagy, és csak én. Az erdő csöndje. A tisztaság, a valóság, az őszinteség, az igaz élet.

Bár még szavakkal nem értjük egymást, talán így a legjobb. Minden lehetőségét kizárjuk a hazugságok borzalmainak. Csak te és én egy meseszerű, mégis kemény életben, amit talán már soha nem kell többé egyedül járnunk, társ nélkül. Én készen állok a közös kalandra – na és te?

Nyitókép: Unsplash