Az érintésedtől is rosszul vagyok, idáig süllyedt a házasságunk!

Elfordította a fejét, hogy ne kelljen ránéznie a férfira. Hányingerrel és sírással küzdött. Márk már nem ölelte úgy, mint régen.

Ha nem sikerült legalább egyetlen, apró orgazmust produkálnia a kedvéért, a férje nem adta fel egykönnyen. Ami nem ment érzésből, azt erőből próbálta megoldani. Ahogy a fájdalma fokozódott, megpróbálta lerázni magáról a fölé magasodó férfit.

Hiába, ahogy azt szinte megszokta, Márk csak akkor húzódott távolabb, mikor meghallotta a torkából feltörő zokogást. Megrendülten pillantott a feleségére, és az ő szemébe is könnyek gyűltek.

– Ne haragudj – dörmögte végül, hosszas hallgatás után.

– Még ennek is rólad kell szólnia – csattant fel ő indulatos, sírós hangon. Nem nézett a mellette fekvő férfira, helyette inkább a plafont bámulta.

– Csak arról van szó, hogy… Ha nem élvezel el, akkor úgy érzem, hogy nem vagyok elég jó.

– Én is épp erről beszéltem.

FORRÁS: UNSPLASH

Kriszti hangjába hitetlenkedő, keserű kis nevetés vegyült, miközben felpattant és meztelenül a nappaliba menekült. Pontosan tudta, miről szól ez az egész. Márknak az együttléteik alatt is azt kellett éreznie, hogy ő győzött. A felesége orgazmusai egyszerű megerősítésként szolgáltak.

Már rég nem várta, hogy a férje ilyenkor utánamenjen. Ahogy az lenni szokott, pár perc múlva horkolást hallott kiszűrődni a hálóból. Neki a kanapé és a tévé maradt. Úgy tűnt, ez már sosem lesz másként. Feltört benne egy emlék.

Amikor az első közös otthonuk nappalijának padlóján üldögéltek, az akkor még huszonéves srác félénken kérdezte: „Tetszik?” De a lány tekintetében már ott volt a válasz. Olcsó pezsgő és pizza, ez volt az ünnepi menü. Romkocsmákban ütötték el az időt, olcsó, csapolt sörökkel, ha pedig Márk meg akarta lepni valami széppel, vett egy bizsut a bolhapiacon.

Semmi tervük nem volt, csak egyet tudtak: együtt csinálják végig. És boldogok akarnak lenni.

De ez nyilván közel sem volt elég. Márk ambiciózus srác volt, lenni akart valaki. Eleinte “csak” heti öt napot dolgozott, napi 12 órát volt távol. Persze, ez is kevés volt. A heti öt nap heti hétté duzzadt, szinte észre sem vették, hogyan történt. Mikor vált a kölykös mosolya – amibe  beleszeretett annak idején – keserű, megfáradt fintorrá. Mikor rogyott meg a háta a rajta cipelt terhektől, és vált szinte aggastyánná a szeme előtt.

Mikor megismerkedtek, a srác áldotta a szerencséjét, hogy egy ilyen okos, vicces, művelt csajt fogott ki. Aztán ezek az idők lassan, észrevétlenül elmúltak. Elvégre azokban a körökben, amikben a férje mozgott, mindez nem számít. Ha még akadt is néha-néha egy apró, múlékony pillanat, mikor látni vélte azt az ellágyult mosolyt a férfin, a külvilág ebből már semmit nem érzékelt. A kollégák előtt nem a csaja okosságával tudott felvágni,  hanem a mellbőségével.

A kezdeti rajongás biztonsággá, megszokássá, majd hidegséggé vált. Nem voltak többé egyenrangú partnerek. Márk rideg apaképként magasodott fölé, akinek hasztalan vágyott az elismerésére. A férfi már rég nem nézett a szemébe – nem is látta. Ha eljött az a pont, amikor nem bírta tovább, és könnyek csorogtak végig az arcán, a férje száraz csókot nyomott rá. És elsétált.

Ahhoz, hogy előteremtsen mindent, amire – szerinte – szükségük volt, ezt kellett tennie. Már túl volt azon, hogy együtt tudjon érezni a feleségével. Úgy érezte, Kriszti igazán beláthatná, hogy egy kicsit tűrnie kell – csak még egy kicsit, míg össze nem jönnek a dolgaik. Pár hetet. Maximum pár évet. Hogy boldogok lehessenek egyszer… valamikor.

De Kriszti már csak egy kirakati próbababának érezte magát az oldalán. Minden, amit viselt, a férje pénzét reklámozta. Pedig nem az a fajta csaj volt, aki ezüstkanállal a szájában született. Szerette az apró otthonukat, az olcsó pizzát és a bolhapiacot. De ez kevés volt a férje boldogságához – ő minél többet keresett, annál fitymálóbban tekintgetett körbe.

Végül a sokadik veszekedés alkalmával aztán kitört belőle, amit már úgyis régen tudtak mindketten: “Gyűlölöm az egészet.” És elmondta, hogy ő nem ezért gürizik. Ő a nagy házért hajt, a nagy kocsiért, a nagy utazásokért és a nagy mellekért. A nő pedig, ahogy ott gubbasztott a kanapén, egyedül, a ridegen villódzó monitor előtt, hirtelen úgy érezte, a sötét falak barátságtalanul tornyosulnak fölé.

Olyan szorosan fogják közre, hogy minden korty levegő kipréselődik a tüdejéből. A mellkasához kapott. Már csak azt az életvidám srácot siratta, akibe annak idején beleszeretett. Őt kereste minden nap, ahányszor csak a mellette üres tekintettel gubbasztó, sörét kedvetlenül kortyolgató férjére nézett. De az a srác nem létezett többé. Kriszti zsibbadt elméjében mégis ott motoszkált a gonoszan kínzó gondolat: milyen lehetett volna, ha minden másképp alakul…?

Nyitókép: Unsplash

Tovább olvasok