Egy helyen van béke ebben a világban: melletted…

Már úgy megszoktam, hogy ez van. Miután felébredek, szépen magához tér a tudatom, és megfeszül bennem a lelkem. A reggeli rutin része ez is: fogmosás, zoknihúzás, szorongás, pajzsmirigy gyógyszer…

Teljesen normális, hogy mindig van valami, nem? Kicsit izgul az ember a munka miatt, a jövő miatt, a covid miatt, a számlák miatt, a dolgok miatt, amiket még el kellene intézni, amiket nem szabadna elfelejteni. Teljesen rendben van, hogy érzel egy kis szorítást a gyomrod körül.

Nem is fura, csak annak a jele, hogy figyelsz. Figyelsz arra, hogy minden rendben legyen, mindent kézben tudj tartani, hogy magadat egyben tudd tartani. A felnőtt emberek működésének része ez is. Ver a szíved, kicsit fáj a vállad, levegőt veszel, eszel, iszol, pisilsz, és egy kicsit feszült vagy. Normál mértékben, nem ijesztő módon.

Nem pánikolsz, nem hiperventillálsz, csak érzed a gyomrodban, hogy ott van, hideg érintésével körbeölel. De semmi különös, nem kell odafigyelni rá. A válladdal se foglalkozol egész nap, pedig az is folyamatosan fáj egy kicsit.

Nem emlékszem, mikor volt utoljára, hogy nem éreztem ezt. Fiatalon még biztos nem fájt a vállam, és a lelkem is kevesebbet sajgott. De apróságok miatt nem rágja magát az ember, ugye? A kopott ízületekre néha beveszel valami vitamint, amit egy ismerős vagy egy reklám javasolt, a feszültségre pedig este iszol egy pohár száraz fehérbort. Minden a helyén.

FORRÁS: UNSPLASH

Így mennek a napok, jól szórakozol közben, vidám vagy, csak néha akaratlanul odakapsz, ha egy rossz mozdulat vagy rossz szó miatt valami fáj. Megdörzsölöd, átmozgatod kicsit, hátha elmúlik az érzés. De van, amihez nem tudsz elég mélyre nyúlni, ezért csak kicsit enyhül, annyira, hogy ne kelljen vele foglalkozni. Ugye, apróságok miatt nem rágja magát az ember…

Szóval, ez a normális. Kivéve, ha veled vagyok. Mert akkor azt érzem, hogy egy mély lélegzetvétel után kifújom magamból a hidegséget. Az illatoddal valami melegség is költözik belém, szépen elkezdek kiolvadni, elengedem magam. Fura érzés ez, szokatlan, nyugodt. Pedig nincs okom rá, hiszen ugyanúgy aggódnom kellene a munka miatt, a jövő miatt, a covid miatt, a dolgok miatt, amiket el kellene intéznem – de valahogy nem érdekel.

Itt most béke van.

Azt érzem, hogy elfáradtam már a sok nem odafigyelésben. Sok erőt vesz ám igénybe, ha folyamatosan próbálsz valamivel nem foglalkozni. Talán nem is olyan apró az a dolog, talán egyszer érdemes lenne majd törődni vele. Talán egy ideális életben nem ez lenne a normális. Lehet, ott a vállam se fájna.

De most csak annyit tehetek, hogy egy kicsit elidőzök ebben a nyugalomban. Felelőtlen, huncut gyerek leszek. Lábat lóbálva szarok mindenre, ami körülöttünk van. El tudnék aludni… Hátha arra ébrednék, hogy ez is a reggeli rutinom része: fogmosás, zoknihúzás, békesség.

Majd összeszedem magam, egy újabb lélegzettel mélyre szívom magamba a hidegséget, és ledermesztem azokat az érzéseket, amikre nem érdemes odafigyelni. A fáradtságra pedig iszom egy kávét, hiszen ez is a felnőtt emberek működésének része…

Nyitókép: Unsplash

Tovább olvasok