Egy hipochonder rázós napjai a járvány közepén…

2021-04-27 Koffein

Egész életemben alig voltam beteg, ettől függetlenül – vagy lehet, pont ezért – az egész életem végigrettegtem. Fáj a fejem: agydaganat. Fáj a hajam: hajdaganat. Egy pattanásba is képes vagyok a legrosszabbat beleképzelni. 

Képzeltem már be magamnak talprákot, de kiderült, hogy olyat még Dr. Google sem ismer. Agydaganatom is volt már, persze csak elméletileg, mert a háziorvosom felvilágosított: bivaly erős daganatnak kell lenni annak, amelyik ki tudja nyomni a koponyacsontomat.

És természetesen a bizonytalan eredetű kiütés sem az öblítőtől vagy az ételtől lehet, csak és kizárólag komoly, belső szervi betegségre utalhat. Ezek a képzelgéseim pedig átlagos “béke időre” jellemzőek, nem amikor pandémia van, és minden nap elém tolják a számokat.

Így aztán, egy éve a vírus árnyékában, már többször éltem át fejben a poklot. Mondjuk, kovidos még nem voltam, de ez nem a pszichés állapotomon múlt…

– Köhögsz?

– Igen. Azt hiszem, allergia.

– Ja! Értem. Reméljük, nem kovid…

És igazítok egyet a maszkomon.

– Kicsit fáj a fejem reggel óta.

– Ittál kávét?

– Igen. Biztos a front.

– Aha! Biztos…

És már érzem, hogy nekem is kezd fájni a fejem, kicsit mintha kaparna a torkom is…

kovid

FORRÁS: UNSPLASH

– Bárányhimlős a lányom.

Jé, nekem is van néhány pöttyöm, biztos kovid.

Mostanában, ha valaki mellettem köhög egyet, azonnal villogni kezd bennem egy piros lámpa: BETEG, KOVID! Ha valaki túl közel hajol hozzám beszéd közben, figyelni sem tudok, mert minden második gondolatom az, hogy milyen irányba röpködhetnek a bacik. Elmegy mellettem egy krákogó ember: ameddig csak bírom, nem veszek levegőt.

Tudom, hogy túlzás, de a hipochondriámnak nem nagyon tett jót az elmúlt 1 év. Eddig abban legalább biztos voltam, hogy nem vagyok beteges és az immunrendszerem is elég erős. De mostanában már annyit hallom, hogy ez a vírus nem válogat, hogy már abban sem bízok.

– Ági! Miért ülsz olyan távol tőlünk?

– Szeretem a teret, meg innen mindent jobban látok.

És akkor eljött végre az oltás… Az oltásoktól azelőtt sosem féltem. A gyerekeimet mind úgy vittem a kötelezőkre, mintha a boltba mennénk: „Kapsz egy szurit, semmi baj!” Ha meg olyan országba utaztam, ahova volt ajánlott oltás – nem kötelező, csak ajánlott -, már kértem is. Hármat… Soha meg nem fordult a fejemben, hogy nekem vagy a gyerekeimnek bajunk lesz tőle.

Bezzeg most…

Milyen oltást fogadjak el? Ez nem jó, az sem jó. Ez jó, de erre várni kell. Most azt írják, ez sem olyan jó, mint a másik… Eddig csak akkor voltam para, ha 2 napig fájt a fejem, aztán elkezdtem parázni azon is, hogy még nem fáj a fejem, de bármikor fájhat.

Most meg már azon is görcsöltem: ha megkapom azt az oltást, utána vajon fájni fog majd? És persze fájt is. Nagyon. Kapkodtam fűhöz-fához. Ez bizony mellékhatás. Semmi kétség. Nem aludtam. Forgolódtam. Gyógyszert sem vettem be, mert pont nem volt otthon olyan, amit a dokim ajánlott.

„Mind meghalunk…” – járt a fejemben. Lelki szememmel már láttam magam egyre betegebbnek. Panaszkodtam mindenkinek, milyen brutál fejfájásom van. Mindenki sajnált. Tanácsokat adott, én pedig a jó tanácsok olvasgatása közben ittam egy kávét… és hirtelen elmúlt a fejfájásom.

Még néhány napig azért próbált játszani velem az elmém, de hiába méregettem a lázam, semmi. Szóval, be kell lássam, makkegészséges vagyok. Mondjuk, még vár rám a második oltás, és azt is hallottam, hogy…

Nyitókép: Unsplash

Tovább olvasok