Fel akarok oldódni az ölelésedben, de már késő…

Nem bírom tovább, akarlak! Bár már hiába. Túl sokáig vártam arra, hogy felszámoljam a múltam és a vele járó kötelezettségeket, amik lassan megfojtanak.

Nem vállaltam a kockázatot, most pedig szép lassan felemészt, hogy vágyakozom utánad. Pedig ha kapnék még egy esélyt, egyetlen telefonhívást, az mindent megváltozna. Úgy rohannék hozzád, mint még ember nem rohant ezen a Földön.

Nem érdekelnének a korlátozások, sem más véleménye, csak az, hogy újra veled lehessek és magamhoz húzzalak. Mert későn ugyan, de végül rádöbbentem, hogy te jelented számomra az életet. Az igazi életet. Nem egy elvárt, keretekbe szabott, pontról pontra lefektetett szürkeségbe fulladó létezést. Nem!

Te lennél az, aki mellett igazán élnék, és nem csak egyik napról a másikra, egyik műszaktól a másikig. Veled értelmet nyerne minden. Igen, az is egy nehéz élet lenne, mert a múltamtól nem tudnék 100%-ig megszabadulni. Sajnos számomra nem lenne olyan, hogy tökéletesen fehér, tiszta, új lap. De kettőnknek lenne – és ez olyan erőt adna, amivel mindent elviselnék.

Illetve most már tudom, hogy elviseltem volna.

Nehéz ezt leírni, megtalálni a szavakat és a helyükre tenni. Mardos a keserűség, mert tudom, hogy elszalasztottam az esélyt. Félek, hogy halvány remény sem dereng életem sötétszürke egén. Szemétség, hogy mindig utólag vagyunk okosabbak. Mindig.

FORRÁS: UNSPLASH

Előtte vagy túlságosan magabiztosak, vagy csak igazoltan gyávák. Azt hisszük, hogy a megszokott, a bejáratott, de szinte sehova nem vezető út a jó. Tényleg jó? Már tudom, hogy nem, nekem biztos nem! De már nem tudok változtatni. Legalábbis egy ideig.

Tudom, hogy megérdemled a boldogságot és én lennék az utolsó, aki elvenné tőled. De képtelen vagyok elfogadni, hogy ne lássalak, ne halljam a hangodat, hogy ne reménykedjek abban, hogy egyszer jön egy üzenet, megcsörren a telefon, és…

Kinézek az ablakon, a csendes tavaszi eső még inkább elszomorít. Ha együtt lehetnénk, most összebújva néznénk valami filmet, vagy csak beszélgetnénk a közös jövőnkről. Nem lenne egy rövid csevej, volna mit elrendezni – de minél távolabbinak tűnik, annál jobban vágyom rá.

Lesz vajon esélyem rá, vagy még a remény gondolatát is verjem ki a fejemből? Ha parancsba adnák, se tudnálak elfelejteni! Hazudhatnék, letagadhatnám, hogy ismertelek, hogy szerettelek… De semmit nem érnék vele, mert tudom az igazságot, ahogy te is.

Annyian megkérdezték már: „Mi a baj? Segíthetek?” Mosolyogva mondok köszönetet. Szabadkozok, hogy a munka, az elvárások, az otthoniak, a vírus miatt vagyok egy szürke szellem, ami csak átlibben az irodán és igyekszik túlélni a napot, a hetet és vele együtt az életet. Ami már nem lehet olyan, mintha veled lennék.

Másnak súgsz kedves szavakat, mást ölelsz, mást becézgetsz. Azt mondom, örülök, hogy boldog vagy, és lenyelem a könnyeimet, csak halljam a hangod pár percre. Az a kis idő túl értékes, hogy az elszalasztott esély miatti keseregésről szóljon. Az eszem már döntött, de nem fogadok szót neki.

Annyi mindenben engedtem már, hogy vezéreljen, és tessék, hova jutottam. De a szívem sem különb. Ő is vitt már olyan tévútra, amin kis híján ott vesztem. Most hagyom, hogy a lelkem döntsön, ami csak veled lehet teljes és egész. Várni foglak, és nem érdekel, ha már ráncos leszel, bottal jársz vagy házsártosan morogni fogsz.

Én akkor is fogom majd a kezed, a szemedbe nézek, és a mosolyommal szebbé teszem a napod. Mások leszünk, de én még mindig szeretni foglak, ahogy most is. A hibáiddal és viselt dolgaiddal együtt. Azt szokták mondani: „Ha szereted, elengeded.” Remélem, aki ezt kitalálta, ki is próbálta, mert pokolian nehéz.

Ám legyen, de akkor is várni foglak, és soha többé nem leszek óvatos, alibiből megfontoltan gyáva, ha csak egy halvány esély is feldereng kettőnknek ezen a szürke égbolton. Kérlek, addig is vigyázz magadra, ha én nem is tehetem egy ideig. Várni foglak… minden nap.

Nyitókép: Unsplash