Szörnyeteg voltál, én mégis szerettelek…

N. a család barátja volt. Csak annyit tudtam róla, hogy testépítő és személyi edző, a szüleimmel pedig a konditeremben haverkodtak össze. Egyre többször fordult meg nálunk.

Néha elkaptam egy-egy pillantását, ahogy a fenekemet vizslatja. Máskor nyomatékosan a tekintetembe fúrta az övét, mintha egész életében ezt gyakorolta volna. De nem volt hülye: tudta, hogy ő 33, én 16. Legyünk őszinték,  nem a lottó ötöst ütötte volna meg egy ilyen felállással.

Nem is sikerült eldöntenem, hogy a kislányt vagy a nőt látja-e bennem. Mikor a tinis csetlés-botlásomat figyelte, elnéző, kissé bosszús mosoly terült szét az arcán. Ha viszont bejelentés nélkül toppant be, én pedig megpróbáltam feltűnés nélkül a szobámba iszkolni egy szál bikiniben, a pillantása minden volt, csak atyai nem.

Mégis valahogy minden családtagomhoz egyre közelebb került. Ha valami elintéznivalóm támadt, a többiek csak legyintettek: “Ugyan, majd N. elvisz.” Valóban úgy tűnt, nem lehet olyat kérni tőle, amire nemet mondott volna. Akkoriban valahogy fel sem tűnt, hogy a különös szokásaiban milyen rutin van.

Ha együtt sétáltunk az utcán, mindig mozgásban volt. Hol mögöttem, hol mellettem, hol előttem lépkedett, fél szemmel pásztázva a forgalmat, néha meg-megérintve a könyökömet, mintha csak azt jelezné: minden rendben van, itt vagyok. Ha velem volt, valahogy minden simábban ment. A végtelen óráknak tűnő várakozások, a bürokrácia útvesztői… mintha valaki egy tollvonással eltörölte volna mindezt.

– Nahát, milyen gyorsan végeztünk, ilyen sem volt még – jegyeztem meg eleinte, mikor már a kocsiban ültünk.

Csak rám villantotta a szokásos mosolyát, vagy óvatosan, egy szempillantás erejéig végigsimított kezével a combomon. De nem felelt. Ugyanígy viselkedett akkor is, amikor észrevette az ügyintézők vagy pincérnők tétova flörtölési kísérleteit. Maga volt a megtestesült udvarias elegancia, aki finoman, érzékenyen utasítja vissza a felkínálkozókat.

Nem egy megvető vagy sértődött pillantást kaptunk válaszul. Aki együtt látott minket, meggyőződése volt, hogy egy pár vagyunk. Én ezt cseppet sem találtam hízelgőnek – szívem szerint az aszfaltba süllyedtem volna. A mellettem ülő férfi viszont olyan laza volt, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga…

FORRÁS: UNSPLASH

Sokszor nálunk felejtette magát ebédre. Még emlékszem, milyen elégedetten tömte magát a nagymama főztjével, amikor pedig felé nyújtottam a süteményes tálcát, az édesség láttán olyan határtalan boldogság ült ki az arcára, mint egy ovis kisfiúnak.

– De aranyosak vagytok… utoljára anyukám sütött ilyen finomat – pillantott fel, de gyorsan el is kapta a fejét, elmélyült érdeklődéssel tanulmányozva az abroszt. Belőlem ugyanis akaratlanul kuncogás tört ki, ahányszor csak végignéztem, hogy változik a hallgatag félisten kisgyerekké pár szelet sütitől.

N-nek nem volt családja, talán ezért is ragaszkodott a miénkhez. Előfordult, hogy csak azért töltötte nálunk a délutánt, hogy segítsen virágokat ültetni. Egész nap elbíbelődött azzal, hogy muskátlikat kapálgatott, vagy a macskánkkal játszott. Egyik pillanatról a másikra tűnt el mellőlünk.

Dühös voltam, és becsapva éreztem magam. Sosem történt köztünk semmi, de ha valakivel ennyi időt töltesz, ragaszkodni fogsz hozzá. Senki nem volt hajlandó megmondani, mi történt vele, csak annyit: “Nem fog jönni többet. Jobb, ha kimaradsz belőle. Majd egyszer elmondjuk.”

Elmondták. Mikor én még javában vártam az újabb látogatását, N. már rég a fegyházban ült.

Már írtam korábban a bennünk lakó szörnyekről. Arról, hogy még ők is szelídíthetőek. De mi van akkor, ha valaki nagyon is jól ismeri a szörnyeit, és nem azért szeretgeti őket, hogy idővel kezes ölebbé váljanak? Hanem azért, hogy abba marjanak, aki ellen gondosan idomította őket lelkiismeretes gazdájuk…

Próbáltam más szemmel nézni rá. Immár azért voltam dühös, mert sem a családom, sem én nem vettük észre, kit látunk vendégül vasárnaponként. És azért, mert továbbra sem tudtam gyűlölni. Nem ismertem meg soha azt az oldalát, amit nagy rutinnal takargatott előlünk.

Az én lelki szemeim elé csak azok a képek úsznak be róla, ahogy hálás mosollyal gubbaszt egy tányér sütemény felett, vagy átszellemült arccal dédelget egy cserepes virágot. Ritkán jut már eszembe. Ilyenkor viszont egy gonosz kis hang is megszólal bennem, és a jó választ még mindig nem találom a kérdésére: hogy tudtál szeretni valakit, aki emberéleteket oltott ki?

Nyitókép: Unsplash