Szeretni mindenki tud! Vagy mégsem?

Sok szó esik tabu témákról, szexről, párkapcsolatról, elköteleződésről, de valahogy egy fontos és kihagyhatatlan összetevő a legtöbbször kimaradt.

Hiszen szinte alig beszélünk a szeretetről önmagában. Nem valaminek a vonatkozásában, hanem úgy önmagában, önmagáért. Talán azért nem állítjuk pellengérre, mert a szeretet az alap. Úgy tekint rá mindenki, mintha magától értetődő lenne. Mert az anya szereti a gyerekét, a férj a feleségét, a gyerek szüleit. És idillben élnek, mint a mesében.

Avagy mégsem?

Nem teljesen. Habár üdítő kivételek biztosan akadnak, de azért a többség találkozik azzal, hogy a szeretet feltételhez kötött. Anyu szeret – elégedett veled -, ha jó jegyet hoztál, ha bepakoltad a táskád. Apa büszke rád, ha sikeres vagy a munkádban stb. Természetesen ezekről nem illik beszélni. A szülő feltétel nélkül szereti a gyerekét, akkor is, ha éppenséggel nem.

Pedig a szeretet – az igazi, szívből jövő szeretet is – tanulható. Legalábbis Erich Fromm filozófus, pszichológus, szociálpszichológus szerint mindenképpen. Bár azt egy szóval sem mondja, hogy könnyű lenne szeretni.

FORRÁS: WIKIPÉDIA

Szerinte „a szeretet nem érzelem, amelyben akárki könnyűszerrel elmerülhet”. Sokkal inkább egyfajta művészetként jellemzi, amelynek a kifejtésére egy egész könyvet szentelt, A szeretet művészete címmel.

A könyv elég erőteljesen szembemegy mindazzal, amit jelenleg a szeretetről szokás gondolni. Nem veszi alapvetésnek, hogy a szülő szereti a gyermekét. Micsoda megkönnyebbülés lehet ez egy olyan utódnak, akit az anyja vagy az apja egy gyerekkoron át akár verbálisan, akár fizikálisan bántalmazott.

Hiszen sok esetben egy szülő által bántalmazott gyerek még önmaga előtt is tagadja, hogy milyen borzalmakon ment keresztül. Azt tanulja meg, hogy anya vagy apa azért bántott, mert nem voltam elég jó, elég ügyes, elég szófogadó.

Továbbá egy bizonyos szinten azt is, hogy az erőszak megoldás lehet. Pedig nem, az erőszak soha nem megoldás semmire. Az erőszak csak erőszakot szül. Még abban az esetben is, ha a gyerek felnőttként már nem lesz bántalmazó szülő. De a benne dúló fel nem dolgozott traumák egy életen át elkísérhetik.

Ugyanakkor nem szeretnék elkalandozni, mert ez egy másik messzire vezető téma. Tehát Fromm szerint a szeretni tudás nem alapvető. Nem olyan valami, ami magától értetődően jelen van. Ellenben a jó hír az, hogy tanulható, ahogy azt már fentebb belengettem. Csak a munkát belefektetni mindig nehezebb, mint széttárni a karunkat és sírni, hogy nekem ez nem megy.

Nem beszélve arról, hogy a kultúránknak szinte még érintőlegesen sem része, hogy olyan dolgokról tanuljunk, ami elvileg “gyárilag” adott. Pedig könnyen átlátható, hogy ha egyre többen és többen elindulnának az önismeret, majd az önszeretet útján, akkor egy szebb és boldogabb világban élhetnénk.

Csakhogy az önszeret, mint olyan, is elég elhanyagolt téma. Legalábbis, ha nem felszínes értelemben használjuk. Hanem elkezdünk mélyre menni és egészen apró lépesekkel behatolni a lelkünkbe, és megérezni, hogy milyenek is vagyunk valójában. Mi az, amit valóban szeretsz, és mi az, amit csak azért “szeretsz” vagy csinálsz, mert úgy érzed, a környezeted elvárja tőled.

Megtanulni saját magunkat tisztelni, becsülni, majd szeretni egy hosszú és viszontagságos út, ami bőven túlmutat azon, hogy a testünket karban tartjuk. Az már egy lépcső, ha megengedjük magunkat a kikapcsolódást, fel tudunk oldódni egy őszinte beszélgetésben.

De messze nem annyi, hogy időnként áldozunk a testi és lelki egészségünk oltárán. Azt meg Fromm szerint végképp felejtsük el, hogy az önszeretet önzőség lenne, mert ezek éppen ellentétes fogalmak.

Nyitókép: Unsplash