Félnék világra hozni egy sérült kisbabát…

Mindig “normális” életet szerettem volna. Próbáltam beleolvadni a tapétába – tudod, mint az a típus, akit észre sem lehet venni, nem sok vizet zavar. De sosem ment. 

Állandóan jár a szám, egyszerűen nem veszem észre magamat, csak akkor, amikor már késő. A hosszú útkeresés, rengeteg rossz döntés és borzalmas emberismeretem ellenére egy ponton mégis úgy éreztem: sínen vagyok. Én is megtaláltam, merre tartok, mit akarok.

Szerettem volna szerető párt, családot… És végre körvonalazódni kezdtek a dolgok. Ráleltem a pasira, aki úgy – sőt, azért – szeret, amilyen vagyok, és közös terveink lettek. Aztán jött egy orvosi vizsgálat, ami pofonként ért. A doktor lemondóan csóválta a fejét, és csak annyit mondott: „Több mint 70% az esélye, hogy ha valami úton-módon teherbe is esne, akkor is beteg gyereket szülne. Ha igazán szeretné azt a babát, nem hozza a világra.”

Lehorgasztottam a fejem, azt ismételgetve magamban: „Nem. Nem, az nem lehet. Ez nem történhet meg...” Mintha ezekkel a mondatokkal semmissé tehetném az orvosi diagnózist. Aztán viszonylag hamar meg tudtam békélni a helyzettel. Néha még eszembe jutnak a könnyeim, egy-egy homályos emlék a mélypontokról. De lassan elengedtem a dolgot.

Végül is ez csak egy újabb menet volt az “én vs. élet gyomrosai” meccsből, ahol az utóbbi győzött. A beletörődést elfogadás váltotta fel. A párom viszont azzal az elszánt makacssággal állt a dologhoz, mint minden elénk gördülő akadályhoz az életben. Ez a tulajdonsága volt az, amiért alapvetően tiszteltem és felnéztem rá. Olykor viszont az őrületbe kergetett vele.

Már az ötödik orvosi véleménynél jártunk, de ő kitartóan hajtogatta: keressünk újabb szakembert, állítsanak fel újabb diagnózist. Önfejűen kapaszkodott abba a bizonyos 20-30%-ba, az aprócska esélybe, hogy igenis képes lennék egészséges gyereket szülni. Amikor néztem, hogyan temeti a tenyerébe az arcát, próbálva visszaszorítani a feltörő könnyeit, végtelenül önzőnek éreztem magam.

FORRÁS: UNSPLASH

Csak arra tudtam gondolni, milyen igazságtalan az egész. Az én testem, az én döntésem… De az ő teste is, az ő lényéből is egy darab. Ha valaki angolosan távozik, hátrahagyva téged a pozitív teszttel a kezedben, valószínűleg mindenki a te pártodra áll majd. Mi van akkor, ha én fordítok hátat, csak épp egy negatív eredményt hagyva az asztalon?

Ami rá fog olyan taglóként sújtani, mint semmi más az addigi életében? Egyszerűen azért, mert férfinak született, nincs beleszólása? De hiába a bűntudat, amiért nem tudom megadni a páromnak, amit mindennél jobban szeretne. Akkor sem tudom apává tenni. Ráadásul a baba talán nem lenne egészséges…

Mi lesz vele, ha én már nem leszek? Ha nem lesz, aki gondoskodjon róla, aki szeresse, úgy, ahogy van?

A családunk reakciója csak olaj volt a tűzre. Még az együttérzőnek szánt, keserű hangú megjegyzések is fájtak: „Hát, kislányom, téged aztán szeret a Jóisten.” Elnéztem azokat az ismerőseinket, akik ugyanolyan elkeseredett elszántsággal vetették bele magukat a gyermekvállalásba, amivel a párom is küzdött. A lakásuk úgy nézett ki, mint egy gyógyszertárral kombinált nőgyógyászati rendelő.

A szakkönyvek feltornyozva álltak minden félreeső sarokban, és természetesen ugyanazzal a témával foglalkozott valamennyi: hogyan essünk teherbe. Ovulációs tesztek, menzesz naptárak, no meg persze a megszámlálhatatlan, előre betárazott terhességi gyorsteszt… Döntést hoztam. Nem vagyok hajlandó kitenni magamat ennek.

Az élet egy nagy pókerjátszma. Ha engem kérdezel, csak egy dolgot nem szabad elfelejtened: bármilyen is legyen a lapjárás, el kell tudnod fogadni. Különben beleőrülsz. Végig kell játszanod a játékot, még akkor is, ha gyengék a lapjaid. Végiggondoltam az összes viszontagságot, amin keresztülverekedtem magamat addig.

Hogy hányszor állhattam volna fel attól a pókerasztaltól hátrahagyva a lapjaimat. És – a megszámlálhatatlan összeomlás és kilátástalanság ellenére – még itt vagyok. Bérelt helyem van a lapjaim mellett. Gyermektelen vagyok. Talán sosem válok anyává, talán sosem találkozom olyan férfival, aki ezt képes lesz elfogadni. De szeret engem a Jóisten.

Nyitókép: Unsplash