Egy autista testvér árnyékában: Sokáig haragudtam a szüleimre…

„Menj át a másik szobába, kisfiam!” Azt hiszem, ez az első mondat, amire a gyerekoromból emlékszem. Annyiszor hallottam, hogy szinte már mondani sem kellett, elég volt, ha rám nézett az anyukám, és én már el is indultam kifelé. 

Valahogy úgy, lehajtott fejjel, mint egy kiskutya, aki mindig a gazdája mellett szeretne lenni, de az a parancs, hogy nem mehet be a házba. Pedig a jó dolgok, a fontos dolgok ott történnek, ahol a gazdi van. Ott az élet. Csakhogy nálunk az életet leginkább a bátyámnak tartogatták.

Amikor már nagyobb voltam, megtudtam, hogy a bátyám beteg. Hogy segítségre szorul. Hogy őt mindig félteni kell. „Neki nagyobb szüksége van anyukádra, mint neked”– ezzel próbált vigasztalni a nagymamám. Mintha bármi vigaszt találna abban egy gyermek, hogy a mellőzöttség érzése, ami minden pillanatot átitat és megmérgez, magyarázható.

„A bátyád beteg, a bátyád beteg, a bátyád beteg” – ezt hallottam egész gyerekkoromban. Egy idő után a betegség szinte vágyként tombolt bennem, hiszen ha az egészség azzal jár, hogy láthatatlan vagy, akkor betegnek lenni kiváltság, amiért jutalom jár. És én akartam ezt a jutalmat.

Még ma, ennyi év távlatából is könnyes lesz a szemem és ökölbe szorul a kezem, amikor erre gondolok. Ott volt a megközelíthetetlen bátyám, aki soha nem mutatott felém egy minimális érdeklődést sem. Pedig próbálkoztam. Mert kisgyerekként még nagyon viccesnek tartottam, hogy folyton lábujjhegyen járt és grimaszolt.

FORRÁS: UNSPLASH

Utánoztam őt, pipiskedtem, próbáltam ijesztő arckifejezéseket felvenni, hozzáérni, hogy reagáljon rám. De ilyenkor általában valaki rám rivallt, és én már indultam is kifelé. A másik szobába, ahol ott volt egy csomó játék, de szinte mindig egyedül voltam.

Valójában az egész életem a bátyám állapotának, hangulatainak volt alárendelve. Még az is, hogy milyen zene szólhatott. Volt egyfajta zene, egyfajta ritmus, amit nagyon szeretett, ezért mindig az töltötte be a teret. Ha bármilyen módon az anyukámhoz nyúltam előtte, akkor dührohamot kapott.

Sokáig nem értettem: ha ő a dühös, és én vagyok veszélyben, vajon miért őt ajnározzák utána? Azt hittem, hogy félnek tőle, ezért én is féltem. De ha félni kell, miért maradhat velünk? Ez semmiképpen nem fért a fejembe. Az anyukám folyton fáradt volt és szomorú, az apukámat szinte nem is láttuk.

Mint később megtudtam, három helyen is dolgozott egyszerre, hogy anya otthon maradhasson a testvéremmel és különböző fejlesztésekre vigye. Ha hétvégén véletlenül velünk volt, és én próbálkoztam valamiféle figyelmet kapni tőle, általában egy-két percig játszott velem. Aztán mindig jött a mondat, amit egy gyerek sem akar hallani: „Elég volt, játssz egyedül!”

Mindannyian bele voltunk ragadva ebbe a helyzetbe. Kivéve a bátyám, aki egyetlen haszonélvezője a dolognak. Hogyan is érthettem volna meg gyerekként, hogy mi történik? Haragudtam rá, a szüleimre, az egész világra. Ez a harag nem múlt el kamaszkoromra sem.

Emlékszem, már középiskolás voltam, amikor az egyébként is agyonnyúzott anyámtól kértem valami – számomra akkor életbevágónak tűnő – dolgot. Ő nemet mondott és körítésként jött az unásig hallott szöveg: „Ehhez már igazán nincs erőm.”

Én pedig életemben először azt mondtam: „Tulajdonképpen mi a fenéért szültél meg engem, ha nincs erőd ahhoz, hogy az én anyám is legyél?”

A pofon is fájt, amit válaszként kaptam – de amit a mai napi őrzök, az az anyám kiüresedett, élettelen tekintete. Amikor már elég nagy voltam hozzá, elolvastam mindent az autizmusról. Harmincszor néztem meg az Esőembert, remélve, hogy majd jön valami érzés bennem is, amolyan „tomkrúzos”. És egyik nap arra ébredek, szerencsés vagyok, hogy ilyen bátyám van.

De inkább csak a keserűség rágta a szívem még fiatal felnőtt koromban is. Meg persze az ehhez kapcsolódó lelkiismeret-furdalás, hogy milyen önző vagyok, hiszen élek, egészségesen, önállóan, jó életem van, mégis a sebeimet nyalogatom. Ahelyett, hogy elfogadnám és szívemből megérteném, hogy a szüleimnek nem volt más választása. Minden erejükkel a testvéremre koncentráltak, neki kellett segíteni, őt kellett „életben tartani”.

Manapság, ha hétvégenként hazamegyek ebédelni, és mesélek magamról, csodálkozva hallgatom, amikor a szüleim felidéznek valamit a gyerekkoromból. Azt kérdezik: „Emlékszel, amikor ezt vagy azt csináltad, ezt vagy azt mondtad?” Vagy ezt hallom: „Ó, milyen büszke voltam rád, amikor…” Elképedek, mert mindig azt hittem, hogy nem is tudták, velem mi volt. Úgy emlékszem, én csak úgy felnőttem, magam. Talán mégsem így volt? Ez a talán néha elég, máskor nagyon kevés. Még mindig…

Kornél történetét lejegyezte Bali Edina Zsanna.

Nyitókép: Unsplash