Anya, nekem miért nincs apukám?

A kicsi Zea kerek szemekkel nézett az édesanyjára, miután a kedvenc meséjét megszakító reklámban látta, hogy az édesanya kezéből az apja kiveszi a kislányt, és önfeledten játszanak. Nem szólt semmit, csak kérdőn nézett rá. 

Ajka szomorúan lefelé görbült, a tekintetében egyszerre volt kérdés, fájdalom és értetlenség. Az anyja tudatosan próbált minden hasonló jelenetet elrejteni a lánya szemei elől. Holott a valóságban már milliószor látta a gyermeke, hogy náluk valami más, mint a többi családnál.

Néha kérdezgették a társai, hogy „A te apukáddal mi van?” De nem válaszolt, odébb ment, másokkal játszott, és a beszélgetés abbamaradt. Később csúfolták: „Neked nincs is apukád!” Tulajdonképpen nem is fogta fel, hogy ez mit jelent. Vajon neki tényleg nincs olyan?

Az édesanyja már nem volt huszonéves. Érett nőként, két lábbal a földön állva nevelte egyedül a kislányát. Ezidáig, ha a kicsi másokra mutogatva kérdőn mondogatta, hogy „apa, apa”, igyekezett elterelni a témát. Meg akarta várni azt a bizonyos kérdést, hogy „Hol van apa?” De nem tudta, vajon ezzel tesz jót, vagy azzal, ha megmondja: neki is van apja, de ő nem akart velük élni.

A kicsi pedig nem mert kérdezni. Ösztönösen érezte, hogy anyunak ez fáj. Amúgy is úgy kérte volna számon az apja létét – vagy inkább nemlétét -, hogy valójában azt sem tudta, mit is jelent a szó: édesapa. Nem tudta, hogy a férfi nem akart része lenni az életüknek. Úgy akart tenni, mintha Zea nem létezne, és soha nem is létezett volna.

FORRÁS: UNSPLASH

De most itt volt ez a bugyutának tűnő reklám, és a kislány könnyes szemeibe bámulva az anya erős lett. Tudta, hogy itt az idő, amit oly sokáig halogatott, most meg kell tennie. Sok hazugság átcikázott a fejében a másodperc szinte törtrésze alatt. Nem tudta, mégis mit mondjon. Pedig évei voltak kitalálni a válaszokat.

Mivel nyugtassa meg?

Apa külföldön van, és majd jön? Úgyis elfelejti majd a gyerek… De mi van, ha mégsem? Esetleg mondja azt, hogy apának van egy másik családja, ezért nem tud itt lenni? Vagy apa az angyalok közt van, és onnan vigyáz rá? Egyik gondolat után jobban szégyellte magát, mint a másik után. Ő szégyenkezett amiatt, hogy a férfit egyáltalán nem érdekelte, hogy a lánya él-e vagy hal-e.

Nem hazudott, és nem is ígért semmit, mégis próbálta a lehető legkedvesebb módon a lánya elé tárni a legfájóbbat. Annyit mondott neki: apukád a családjával van. Zea lebiggyedt szájacskája mosolyra váltott. Tehát neki is van apukája. Valahol. Az ismeretlenben.

Telt-múlt az idő, az apró kislány cseperedni kezdett, de nem emlegette többé apát. Az anya pedig csak várt, hogy talán a sors csodát tesz majd, és ők is lehetnek még egy család. Két év is eltelt, mire elfogadta, hogy Zea apjával biztosan nem valósul meg az álma.

Egy esős, őszi hétköznap este aztán Botond állt az ajtaja előtt. Egy régi szerelme, akiről évek óta nem hallott. Egy férfi, aki még mindig szerette őt, és akinek nem volt lánya. A nő majd összecsuklott az ajtóban. Nem tudta, hogy sírjon vagy nevessen. Behívja vagy elzavarja. Egy hang sem jött ki a torkán.

A kis Zea azonban odasompolygott az anyja lábai mögé, átkarolta Borka combját, csillogó szemekkel nézett az idegenre, és csak annyit szólt: „Apa?” Így kapott Botond esélyt, Zea pedig hamarosan új apát. Aki bár nem vér szerinti volt, úgy szerette, mintha tényleg a lánya volna. Azóta is boldog családként élnek.

Nyitókép: Unsplash