Menekülök egy férfi elől, akinek a szerelme is pusztító…

Először úgy éreztem, nem vagyok elég jó neked. Aztán azt éreztem, te nem vagy elég jó nekem. Aztán úgy éreztem, még önmagamat sem szeretem, hogy szerethetnélek téged? Bár igazad van, mást szeretni önmagadnál sokkal könnyebb. 

Azt hiszem, te pontosan ugyanígy vagy. Valahol a szeretni akarás és önmagad pusztítása közötti mezsgyén álldogálsz. Úgy gondoltam, talán lehetnék én a Nő neked, a nagybetűs… aztán elhessegettem ezeket az érzéseket, és megengedtem magamnak, hogy egyben, egészként lássalak.

Nem tagadom, hajlamos vagyok a szavak mögé bújni és magam ellen fordítani őket. Mert valahogy könnyebb meggyőzni magam arról, hogy nem vagyok elég jó, mint elképzelni egy boldogabb jelent. Olyan ismeretlen a félelemnélküliség!

Olyan ismeretlen úgy létezni, hogy van egy ember, akinek kiadhatom magam. Aki láthatja a valódi önmagam. Szőröstől-bőröstől eléállhatok minden nap, megfogja a kezem, és csak annyit mond: nyugi, itt vagyok.

Először úgy éreztem, nem vagy rám kíváncsi. Úgy néztél rám, mint az összes többi nőre, akik már végiggyalogoltak a szíved apró barázdáin. Úgy éreztem, nem szavazol nekem bizalmat, nem adod meg az esélyt – leginkább magadnak. Nem érted a belőlem áradó jóságot, nem érted a feltételnélküliséget. Azt, hogy a boldog percekért nem kérek egyebet.

Hogy a titkok megőrzéséért nem várok kölcsönös figyelmet. Hogy nem kell úgy tenned, mintha tartoznál nekem – helyette inkább azt kérem, láss engem. Illúziók. Először úgy éreztem, túl sok vagyok neked. Mert kereslek. Mert kíváncsi vagyok rád. Mert kérdezek, szakmai kérdések helyett inkább személyeset.

Mert összefüggéstelenül beszélek, de mindig csak neked. Aztán azon kapom magam, hogy túl sokat agyalok. Elfojtom azt a parányi szikrát is, ami talán idővel lángra lobbanhat. Kérdések kínoznak, de helyetted én válaszolok magamnak. Nem tudom, mikor lettem ilyen agyalós, ennyire bonyolult.

FORRÁS: UNSPLASH

Aztán eszembe jut, hogy kiskoromban mennyire meg akartam felelni az apámnak, mert féltem tőle. Féltem attól, hogy majd nem szeret igazán, ha nem az elvárásai szerint élek. Egyébként is fiút szeretett volna, erre tessék. Eszembe jut, mennyiszer cselekedtem másképp tiniként – úgy, ahogy apám szerette volna, ahogy elvárta tőlem.

Kuncsorogtam a szeretetéért. 

És most, 20 évvel később azon kapom magam: kuncsorogni akarok egy olyan férfi szeretetéért, aki sokszor azt érezteti velem, hogy hülye vagyok. Hogy nem vehetem fel a versenyt mással. És hogy vannak elképzelései, amelyekbe én valószínűleg nem férek bele, és soha nem is fogok. Hogy valójában nem a feltételnélküliséget nem érti, hanem egyszerűen nem érdeklem. Értem én a jeleket, csak nem mindig szeretem…

Elmondom magamnak újra és újra, reggel és este a tükörbe nézve: „Lilla, kérlek szedd össze magad. Annak a férfinak a szeretetéért, akit érdekelsz, nem kell kuncsorogni. Ő majd kíváncsi lesz rád. Ne alázkodj meg, ő nem az apád!”

Magyaráztál már magadnak a tükör előtt állva? És érezted magad borzasztó hülyén? Én igen. Kitöröltem az üzenetváltásainkat, és igyekszem távolodni maradni tőle a munkahelyen is. Nehezen megy, ő a főnököm. De szívás ez, basszus! Mégis örülök, hogy időben felismertem a tévedésemet. Nem kezdem újra, nem csinálom végig ismét azt, amit az apámmal. Jön majd valaki más – valaki, aki tényleg értékeli a feltétel nélküliséget.

Nyitókép: Unsplash