Már belenyugodtam a magányba, amikor megismertelek…

2021-06-01 Esszencia

Anna már órák óta feküdt az ágyában, csak a szíve által diktált heves érzések miatt forgolódott néha. Zúgott a feje a kimerültségtől, milliónyi gondolat, aprócska emlékfoszlány kavargott benne. A szemeiből csordogált a könny, égette őket a fájdalom. 

Nem tudott aludni – de nem bánatában, hanem örömében. Mert amikor oldalra pillantott, a férjét és a halkan szuszogó fiát látta édesen pihenni. Ez pedig olyan boldogsággal töltötte el, hogy újra és újra felidézte az emlékeket…

Nagyjából három éve lehetett egyedül, a harmincas évei közepén. Futó próbálkozásai voltak ugyan, hogy párt találjon, de ebben a korban már eljutott arra a szintre, hogy végre tisztelte magát. Nem akart mindenáron valaki mellett boldog lenni, inkább azt próbálta megtanulni, milyen boldog lehet társ nélkül is.

Elege lett abból, hogy sok – hozzá egyáltalán nem illő – férfi dobbantott mellőle szó nélkül, váratlanul. Ha pedig össze is hozta a sors olyanokkal, akiket szeretett, vagy akikről azt gondolta, őket tudná szeretni, egész egyszerűen kiégettnek érezte magát. Senki nem mozgatott meg benne semmit hosszú időn át.

Telt az idő, és már teljesen beleszokott a szürkeségbe. Férfiakkal nagyjából csak unalmában beszélt, illetve ha a munkája és a személyes kapcsolatai megkívánták. Önszántából inkább elkerülte őket. Mígnem az egyik portálon felkapta a fejét valaki láttán.

Thomas egy pár hónapos szakmai úton volt az országban. Szeretett is volna maga mellé valakit, meg nem is. Maga se tudta. De Anna ösztönei egyből jeleztek, és nem tudott szó nélkül elmenni a profilja mellett. Néhány hetes ismerkedésük leginkább egy hullámvasútra emlékeztette.

FORRÁS: UNSPLASH

Mintha egyikük a járat elején, másikuk a végén utazott volna. Amikor a férfinak szüksége volt rá, ő nem tudott mit kezdeni ezzel a ténnyel, ezért hárított, és elterelte a beszélgetést más irányba. Majd mikor Anna akarta mindennél jobban a személyes találkozót, és ezt néhány sejtelmes üzenet formájában a másik tudtára is adta, a férfi zárkózott el. Nemcsak előle, hanem az egész világ elől…

Hetek teltek el így. Anna kezdett megnyugodni, mert nem kellett foglalkoznia azzal a kérdéssel, hogy milyen lesz majd az életük távkapcsolatban, ha Thomast máshová vezeti az útja. Már egészen jól volt lelkileg, amikor a semmiből jött az üzenet: „Sajnálom, megijesztett a szerelmed gondolata, nem kezdhetnénk újra mindent?”

Igent mondott. Csúnya dolog, de úgysem volt jobb dolga. Mellesleg nem hitte, hogy néhány kedves üzenetnél, aranyos fotónál több lesz az egészből. Néha még előtörtek belőle a kezdeti érzései, és magával ragadta a hév. Ilyenkor újra azt gondolta: „Csak őt akarom, és nincs időm várni, most azonnal boldog akarok lenni.” De Thomas megint hárított.

Most azonban a lány nem hagyta magát. 

Az utolsó magányos éjszakán kiharcolta, hogy essenek végre túl egy ártatlan személyes találkán. Hogy mindketten megtudják, mi sodorta őket egymás útjába: a tévedés, vagy egy szép lassan alakuló, csodás érzelmi szál? Anna szerette volna hinni, hogy a férfi tényleg elmegy majd a randevúra, és nem mondja le, de valójában, a szíve mélyén nem bízott benne.

Nem csak benne, senkiben. Talán még magában sem. Aztán meglátta őt. Nem tudott nem mosolyogni. Úgy érezte magát, mint húsz éve, az első randiján: pici szédülés, a gyomrában forgolódó pillangók és minden, ami ezzel jár. De nem volt ideje aggódni, az események úgy sodorták el, hogy fel sem ocsúdott a kezdeti kábulatból.

Azóta már házasok. Egy gyönyörű kisfiút nevelnek a legnagyobb békében és egyetértésben a férfi hazájában. Bár manapság kikoptak a csodák az életünkből, és lassan talán a köztudatból is elveszik ez a szó, néha tényleg alakulhatnak úgy a dolgok, ahogy az ember remélni sem meri…

Nyitókép: Unsplash

Tovább olvasok