Milyen nagyszülő az, aki nem akar az unokájával lenni?

Ahogy a gyermekvállalás kora tolódik, úgy változnak a családon belüli szerepek is, ami igaz a nagyszülőkre is.

Ők tovább dolgoznak, mint régen, de alapvetően talán lazábbak, több programot csinálnak, többet barátkoznak, és nem feltétlenül vágynak arra, hogy a kevés kis szabadidejükben még állandóan unokázzanak is, ami bizonyos szempontból teljesen érthető.

Igen gyakran lehet hallani újabban, hogy a nagyszülők nem akarnak az unokákra vigyázni, még akkor sem, ha anyu meg apu nem henyélni akar a kölyök nélkül – holott időnként az is tök normális lenne -, hanem a megélhetésről és a munkáról van szó. Egyszerűen tehernek és nyűgnek élik meg az egészet. Úgy vannak vele, felneveltek x gyereket, végigdolgozták az életüket, hadd éljenek már ők is.

Vajon a szülőség megszűnik azzal, ha már felnőnek a gyerekeink, avagy folytatódik az unokáknál/dédunokáknál? Én úgy gondolom, ez döntés kérdése. Elég nekem, ha csak néha ránézek a gyerekre, ellenben akkor elfogadom azt is, hogy később a gyerek is csak néha rám néz – különösebb segítség vagy mélyebb kötődés nélkül?

Avagy meglátom benne a „lehetőséget”, és minőségi időt szánok rá. Hiszen elvileg még szeretem is – ami természetes lenne, elvégre is a vérem. És mert nemcsak kapcsolatot, hanem kapcsolódást akarok vele, úgy, hogy tanítom, átadom neki az élettapasztalatomat. Mellette én leszek az a nagyszülő, akire szívesen emlékszik, mert mondjuk, a világ legjobb palacsintája csak nálam készült, és ezt, amíg él, emlegeti. Palacsinta illattal az orrában, mosollyal az arcán és az emlékezés jó érzésével a szívében.

Igen. A szülő magának szül, és nem maminak/papinak, ellenben valamiért régen fel sem merült, hogy egy család egységébe a természetes segítségnyújtás nem tartozik bele. Pláne, hogy a másik oldalon vélhetően azért ott a lehetőség, hogy idősebb szüleink, nagyszüleink segítségre szorulnak majd. Tőlünk.

FORRÁS: UNSPLASH

Nem normális, ha a szülők a végletekig kihasználjak őket és mindig rájuk sózzák a kölyköket, de ezzel szemben az sem az, ha szarul kell, hogy érezzék magukat és szabadkozni kelljen, ha néha megteszik. Elvégre is az egységbe mindenki beletartozik. Mint ahogy – jó esetben – azért sem fognak szabadkozni, ha segítenek az idős szüleiknek.

Vajon ennek a természetessége, magától értetődő mivoltja szemben áll azzal, hogy néhanapján unokázni „kellene”?

Itt alapvetően nem is a” lepasszolásról” van szó elsősorban. Emlékszem, hogy amikor a mamánál aludtunk, bunkert építettünk és az óriási dunyhákba ugráltunk. Minden reggel arra keltem, hogy csörömpölt az edényekkel, mert már hajnal óta tüsténkedett… A lányom minden alkalommal elmondja, hogy dédinek van a legfinomabb kakaója az egész világon.

Arra is emlékszem, mit énekelt neki, amikor kicsi volt és hintáztatta. Szóval van egy csomó olyan emlék, ami örökké a szívünkben él, és biztos vagyok benne, hogy azoknak az embereknek is van, akik most megfosztják ettől magukat és az utódjaikat – és amikor eljön az idő, szegényebben fognak meghalni. De sajnos a gyerekek is.

Nem vagyunk egyformák, ez tény. Én mondjuk utálnám magam, ha nem adnék ilyen emlékeket a gyerekeimnek és majd az unokáimnak. Ettől függetlenül én sem vigyázok majd rájuk nonstop, élem az életem, de ha nyugdíjasként csak napi 1 órát is töltök velük, majd még akkor is tengernyi időm marad a “piszok fontos” dolgaimra.

Tóth Zsuzsa

Nyitókép: Unsplash

Tovább olvasok