Kirepültek a gyerekek, most mit kezdjünk egymással?

Két éve külföldre költöztek a fiaink. Húszévesek voltak akkor. Azt remélem, igazi jó szülők vagyunk. Nem volt egyszerű két egykorú gyermeket felnevelni, sokszor éreztük, hogy elfogy az erőnk, de mindig mindent megoldottunk. 

Szeretettel és valódi törődéssel voltak teli a napjaink. Amikor kicsik voltak, azért, amikor felnőttek lettek, azért nem volt elég a nap huszonnégy órája sem, hogy minden teendőmnek a végére érjek. Esténként, amikor fáradtan beestem az ágyba, mindig azzal nyugtattam magam: ha egyszer kirepülnek, eljön a mi időnk.

Színház, mozi, vacsorák, édes semmittevés csak úgy kettesben. Hiszen alig, hogy összeházasodtunk, már meg is születtek, így igazán a férjemmel kettesben töltött idő szinte csak álom volt. Én amolyan tyúkanyó lettem – még a barátnőik is nálunk múlatták az időt. Sokszor főztem hat emberre, hétvégente reggel általában sokadiknak jutottam ki még a fürdőszobába is.

Semmi mártírság nincs ebben, nagyon örültem, hogy a fiaink szeretnek otthon lenni. És különben is tanultak még, a mi dolgunk volt előteremteni mindent, amire szükségük volt. Mégis, amikor egyik nap azzal jöttek haza, hogy pár hónap múlva ösztöndíjjal Amerikába mehetnének két évre, nagyon boldog voltam.

És ebben  nemcsak az ő örömük volt benne, hanem egy kicsit az is, hogy eljön az az élet, amiről nőként, feleségként álmodoztam. A repülőtérről sírva jöttünk haza a férjemmel. Aztán a kocsiban egymásra néztünk, és szinte egyszerre mondtuk: szomorkodásra semmi ok. Felneveltünk két csodás gyereket, most pedig a miénk a világ.

Fiatalok vagyunk még, innen az ötvenen, még ha néha úgy is érzem, mintha a saját anyám lennék – biztatgattam magam az első “gyerekek” nélküli esténken. Még gyertyát is gyújtottam, hogy romantikus hangulatot teremtsek. Ötször annyit főztem, mint kellett volna.

Ültünk az asztal mellett, de feszengtünk, mert minden olyan üres és szokatlan lett.

Rendkívül furcsa érzés volt, hogy a fiaink nélkül valahogy mintha nem is ismernénk egymást. Létezhet, hogy a 21 év alatt elvesztünk egymás számára? Hogy annyira csak a feladatainkra, a gyerekeinkre koncentráltunk, annyira helyt akartunk állni, hogy férjként, feleségként valahol megszűntünk létezni? Elszégyelltem magam.

FORRÁS: PEXELS

Nem valami kamasz fruska vagyok, aki rögtön kétségbeesik, ha nem csap az egekbe a szerelem lángja. Főleg az első este! Aztán az első estét sok más üres este követte. Mi, akik annyira jó páros voltunk szülőkként, házasokként nem tudtunk párban működni. Mi, akik tűzbe mentünk volna együtt a gyerekeinkért, a szenvedélynek még a nyomát sem találtuk magunkban, ha egymásról volt szó.

Mi, akik cinkosan összekacsintottunk, ha valamit kieszeltünk a fiúknak, férfiként és nőként nem ismertük egymás tekintetét. Mi, akik állandóan beszéltünk, hogy mit hogyan oldjunk meg, hogy a gyerekeinknek jó legyen, kettesben nem találtuk meg a hangunkat. Évről évre rakosgattuk a programjainkat azokra az időkre, amikor majd ráérünk – de most, hogy ráértünk, már nem emlékeztünk rá, hogy mit is szerettünk volna csinálni együtt.

Valahogy ledaráltuk ezt a két évet. Mindketten magányosak voltunk, valódi öröm csak azokra a napokra jutott, amikor a számítógép képernyője elé ültünk és vártuk a fiúk bejelentkezését. Persze próbálkoztunk, mentünk ide-oda, de semmi nem volt olyan, mint ahogyan szerettük volna. Újrakezdők lettünk, pedig mindig is együtt voltunk. Újrakezdők, akik mindent ismertek a másikból, de ez mégis kevésnek bizonyult.

A hétvégén jöttek haza a fiúk. Már a repülőtérről hazafelé hatalmas izgalomban csacsogtunk, tervezgettük a következő heteket. Én két napja nem jöttem ki a konyhából. Gyakorlott mozdulattal gyújtottam a gyertyát az ünnepi asztalnál. Boldogan és fáradtan estem be az ágyba, amikor mindennel végeztem.

Valahogy mégsem tudtam elaludni. Néztem a férjem, hallgattam azt az annyira ismerős, békés szuszogását. De miközben elöntötte a szívem a hála az életünkért, egy jeges kéz szorítását is éreztem belül. Előbb-utóbb kettesben maradunk… Az elmúlt két évben ez nem sok mindenre volt elég. Vajon mit kezdünk vele, ha nem csak átvészelni akarjuk majd az előttünk álló sokszor két évet?

Angéla történetét lejegyezte Bali Edina Zsanna

Nyitókép: Unsplash