Ha válás után a gyerek játszmák eszköze lesz…

2021-06-11 Szerintünk

Bár a válás mindkét felet megviseli, sokszor jelen van egy maximálisan ártatlan szenvedő alany is: a gyerek. Aki (korától és egyéniségétől függően) értetlenül, szorongással, önváddal vagy épp lázadó keserűséggel szemléli, hogyan esik szét körülötte az addig biztosnak hitt, megszokott háttér.

Új élethelyzetet, új felállást, sokszor új embereket kell megszoknia. Az évek óta ismert és elfogadott közös rituálék felborulnak. Mások a hétvégék, apa vagy anya nincs ott mindig, ahogy eddig. Ráadásul érzelmileg is labilitást érzékel maga körül, még akkor is, ha a felnőttek igyekeznek elrejteni előle a kétségeiket, dühüket, szomorúságukat.

Beléphet a képbe valamelyik – vagy akár mindkettő – szülő részéről egy új pár, aki idegen, de szintén el kell fogadni. Már a fentiek is hatalmas kihívást jelentenek – és sajnos gyakran ezeket tetézik a felnőttek játszmái. A gyerek ilyenkor fegyverré minősül a megbántott fél/felek kezében.

Bele sem gondolnak, hogy egy érző, sebezhető helyzetben lévő kis lélekkel játszanak ilyenkor – azzal, akit állítólag a legjobban szeretnek… A „tüzelés” módja pedig sokféle.

„Apád egy szemétláda!” – „Anyád egy ribanc”!

Gyakori viselkedésforma, hogy a magából végletekig kifordult szülő megpróbálja maga mellé állítani a gyereket. Gunyoros célzásokat, degradáló megjegyzéseket tesz a másikra, vagy akár nyíltan szidja és leszólja. A cél egyértelmű, hiszen mivel lehetne jobban földbe döngölni valakit, minthogy megpróbáljuk csökkenteni a gyereke iránta való szeretetét?

Csakhogy bármilyen heves is az erre irányuló igyekezet, a fröcskölődő fél általában nem jár sikerrel. Az egész csak arra jó, hogy a kicsi (vagy kamasz) lelkivilágát még jobban felborítsa. Ilyenkor a gyerekek általában védekező állásba mennek át. Némelyik azt a megoldást választja, hogy látszólag – látszólag! – azonosul a gyalázkodó szülővel.

FORRÁS: UNSPLASH

Megtanulja, hogy ha elismerést, szeretetet akar kapni, akkor anyánál apa új barátnőjét kell kigúnyolni, apánál meg anya főztjét és ruháit. Ahol éppen van, annak ad igazat – szóval, ha meg akarjuk tanítani az önvédelemből alkalmazott hazugságra és képmutatásra, a módszer „kiváló”…

A látszat azonban senkit ne tévesszen meg! Az ilyen gyerek belül ugyanúgy szenved, hiszen kinek ne esne rosszul, ha az édesanyjáról vagy édesapjáról kell rosszat mondania? A másik lehetőség, hogy kiáll a szidalmazott szülő mellett. Ez persze konfliktust és feszültséget generál, ami megintcsak újabb sebekhez vezet.

Egy gyereket sosem szabadna arra kényszeríteni, hogy véleményt mondjon, állást foglaljon a szülei közötti vitákban. Neki ugyanis nem az a dolga. Az ő dolga gyereknek lenni, a lehető legzavartalanabb, legbiztonságosabb körülmények között. A miénk pedig az, hogy mindezt – a lehetőségekhez mérten – intelligens felnőtt és felelősségteljes szülő módjára biztosítsuk.

Amikor a szülő távolléttel büntet

A másik véglet, amikor a hétvégi apuka/anyuka egész egyszerűen eltűnik a gyerek életéből. Meg van állapítva a láthatás időpontja, előtte a lehetőség, ő mégis mintha kitörölné az agyából annak a kis embernek a létezését, akivel pár hónapja még közös otthonban laktak és részei voltak egymás mindennapjainak. Ez pedig hatalmas értetlenséget és borzalmas, fájó űrt tud hagyni egy gyerekben.

Talán furcsa, de egy apa vagy anya jelenléte még akkor is biztonságot jelent, ha az érdemi kapcsolat kevés. Még egy odahümmögés is több a semminél, még a számítógépnél ülő és családra alig figyelő szülő is VAN. Meg lehet magyarázni magunknak, hogy most elfoglalt, most fáradt, most figyelmetlen, de azért biztosan szeret… A fizikailag távolmaradó szülő üzenete azonban egyértelmű: nem érdekelsz. Nem akarlak. Nem szeretlek.

„Tudom, hogy ez nekem szól – mondta keserűen egy ismerősöm, aki hasonló cipőben járt. – A volt férjem azért nem jön a gyerekhez, mert engem büntet vele. Mintha azt mondaná: „Látod, mit csináltál? Most aztán idd meg a levét, nézd, ahogy szenved a gyerek!”

És tényleg kénytelen vagyok tehetetlenül végignézni, ahogy a tíz éves lányomból egyre múlik a remény, hogy még érdekelni fogja valamikor az apját. Borzalmas érzés. Eleinte még kérdezősködött, kereste. Még bízott a szülinapokban, karácsonyokban. Ma már nem hozza szóba, de sokszor tudom egy-egy tekintetből, elejtett megjegyzésből, mennyire fáj ez neki.”

Gyerekek… Kiszolgáltatottak, sérülékenyek. Nem kérték, hogy erre a világra hozzuk őket – mi tartozunk felelősséggel értük. Akkor is, ha szenvedünk. Akkor is, ha dühösek vagyunk. Akkor is, ha az egész világra haragszunk. Ezt kéne minden szülőnek megértenie.

Nyitókép: Unsplash

Tovább olvasok