Anne Frank: Hiszem, hogy az emberek jók a szívükben…

Ha még élne, apró, ősz kontyos néniként mesélné el családja tragikus történetét, de szemében akkor is ott lenne a nem szűnő hit és remény. A 15 évesen elhunyt Anne Frank szavai különösen fontosak ma, amikor világunk annyira megosztott, értékeink pedig zavarosak.

A tinilány naplója évtizedekig vezette a bestseller listákat. Sorai ma is arra emlékeztetnek minket, hogy kötelességünk elmondani a múlt szörnyűségeit a jövő generációinak, hogy sose merüljenek feledésbe. És arra is, hogy borzalmas árat fizettünk a gyűlöletért, ami ellen folyamatosan harcolni kell.

Amikor 1942-ben, 13. születésnapjára megkapta a piros-fehér kockás jegyzetfüzetet, Anne Frank és családja már kilenc éve elhagyták a német szülőföldet, hogy megnyugvást találjanak Amszterdamban. Az Európán végigsöprő nácizmus hullámai azonban a holland partokat is elérték, és a család rejtőzködni kényszerült.

A következő két év külső és belső történéseit vetette lapokra ez az okos tinilány, akinek sorai tele vannak reménnyel, félelemmel és szeretettel. A ma múzeumként funkcionáló ház képeit elnézve nehezen tudjuk elképzelni, hogy telt a nyolc ember élete összezárva, csendes kétségbeesésben. A Frank szülőkön és két lányukon kívül egy másik család is velük élt, illetve egy középkorú fogorvos.

„Össze vagyok zsúfolva azokkal az emberekkel, akik az idegeimre mennek” – írta egy bejegyzésében Anne, aki az orvossal osztozkodott kis szobáján. A feljegyzések szerint a búvóhely keskeny folyosókból és több ablaktalan szobából állt. Szigorú napirendjük olvasásal, tanulással és krumplihámozással telt. Aki túl hangos volt, lepisszegték, a wc-t pedig csak alig hallhatóan húzták le a nappali órákban. Anne legfőbb elfoglaltsága a naplóírás volt.

Kamaszkori gyötrelmek egy véres háború margóján

Világszerte tinédzserek milliói rezonálnak Anne gondolataira, melyekből egy kivételes egyéniség képe rajzolódik ki. Egy lányé, aki a horror közepén keresi identitását, aki nem érti, miért közösítik ki a zsidókat, miért történik az értelmetlen erőszak. Bár nem ő volt a holokauszt egyetlen áldozata, segített arcot adni a többieknek, akik már nem tudták elmesélni történetüket.

FORRÁS: WIKIPÉDIA

Rendkívüli irodalmi tehetsége abban is megnyilvánult, hogy a korszakhoz képest szokatlan őszinteséggel számolt be a tinédzserkor gyötrelmeiről. Egyfajta szerepmodell lett a korabeli lányok szemében, akiket hasonló kérdések foglalkoztattak. A későbbi, bővebb kiadások titkos, leragasztott oldalak bejegyzéseit is tartalmazzák, melyekben Anne intim, testi változásairól elmélkedik.

Emellett pikáns viccekről és „ritmikus mozgásokról” ír, melyek a szexuális kíváncsiság első csírái voltak. „A menstruáció annak a jele, hogy megértem egy férfival való kapcsolatra, de persze azt nem lehet csinálni házasság előtt” – jegyezte le Anne, aki naplója előtt nem titkolta azt sem, hogy tetszett neki Peter, a másik család kamasz fia.

A magány és az izoláció mellett a kisebbik Frank-lány harsány megfigyeléseket tett családjáról, a lakótársakról, és a kinti segítőkről is. Így megtudhattuk például, hogy rajongott apjáért, bár „gázos” témáit nem kedvelte. Margot nővéréről nem sokat írt, mert nem érezte magához közel, de okosnak és csinosnak tartotta, igaz, nem értett egyet vele túl gyakran.

Anyja különösen szigorú kommenteket kapott tőle, a felnőttek közül vele volt a leghullámzóbb kapcsolata. Sokszor úgy érezte, hogy anyja nem érti meg őt, és hiányolta belőle a gyengédséget. „Nem tudom elképzelni, hogy olyan életem legyen, mint anyának. Szükségem van arra, hogy legyen valamim a férjem és a gyerekeim mellett, aminek áldozhatom magam” – írta Anne, aki írói álmokat szövegetett a tomboló őrület közepén, hogy halála után is örömet okozzon az embereknek.

Kívánsága tragikusan gyorsan teljesült: 1944 augusztusában felfedezték a rejtekhelyet, és mindenkit táborokba hurcoltak. A két Frank-lány és anyjuk a Bergen-Belsenben lévő koncentrációs táborban haltak meg tífuszban. Otto, a családfő, csodával határos módon túlélte, és visszatért Amszterdamba. A naplót elolvasva megdöbbent Anne gondolatainak mélységén, és annak szentelte életét, hogy megossza történetét a világgal.

Anne Frank piros-fehér kockás naplója a remény bizonyítéka. A reményé, a toleranciáé és a szabadságé, amelyekhez mindenáron ragaszkodnunk kell. Szavai megtörhetetlen szelleméről árulkodnak, és kitartásáról, hogy nem hagyja el a világról alkotott ideáit. „Ragaszkodom hozzájuk, mert minden ellenére még mindig hiszem, hogy az emberek valóban jók a szívükben” – írta egyik utolsó bejegyzésében.

Nyitókép: Wikipédia