Olyan férfi vagy, aki mellett csak örömömben sírok…

2021-06-12 Esszencia

A macskám puha tappancsait érzem az arcomon. Éhes. Biológiailag, lelkileg egyaránt. Korán van még. Csukott szemen keresztül is érzékelem, hogy beoson némi napfény a redőny alatt a szobába. 

Nem akarok felkelni. A másodperc törtrésze alatt szaladnak át ezek a gondolatok az agyamon, mikor realizálom, hogy a kezeim lefogva, és a sajátomon kívül egy másik szív is beledobban néha a szoba hatalmas csöndjébe. Még a szemeimet is alig merem kinyitni. Pedig a boldog valóság tárul elém, amiben már olyan rég nem volt részem. Tudod, az a valódi. Az a nem megjátszott, az a nagybetűs.

Csak nézem, ahogy talán épp a legszebb álmaid álmodod. Teljesen szabályos, egyenletes légzésed mentén emelkedik fel és alá a mellkasod. Élsz. Igazán élsz. Velem. Mellettem. Egyszerre vagyok hálás, boldog, áldozatra kész. Minden egyszerre vagyok. A csend és a félelem, amit egész életemben csak hessegetek magamtól.

Nem is olyan rég úgy alakult, hogy elvesztettem az életem egyik örökkévaló alapkövét, aki egy ideje fentről vigyáz rám. Ő szeretni tanított. És miért is tennék másképp, ha a szívem már olyan hangosan ver a boldogságtól, hogy attól félek, fel ne riadj a zajra? Miért kellene szégyellnem, hogy milyen hatalmas, elképzelhetetlen érzelmi csodát kaptam tőled? Miért kellene szégyellnem, hogy van szívem?

Dehogy kell. Nem kell. Melletted nem kell. Melletted nem félek az lenni, aki vagyok. Melletted nem akarok kagylóban rejtőzködő igazgyöngyöt játszani, akit mindenki elhajít, mert nincs hozzá türelme. Melletted csak lenni akarok. Éberen, álmok között, nappal, és minden éjszaka. A mézédesnek tűnő, boldognak ható magányos időszak után már nem akarok többé egyedül lenni. Csak veled.

Mintha valami gyönyörű függőség lennél nekem.

Mint valami leírhatatlan áldás, szokatlan csoda, akinek csak hálás lehetek azokért az érzelmekért, amiket nap mint nap okoz nekem. Aki sírásra sarkall minden felém intézett, gyönyörű mondatával. Aki mellett csak örömömben zokogok. Aki mellett elfelejtem, mi az a fájdalom, mik azok a sebek.

FORRÁS: UNSPLASH

Aki mellett megtanulhatok végre nem félni. Sem a játszmáktól, sem az álarcoktól, sem a kényszertől – semmitől, amitől valaha féltem. Nem mondom, hogy könnyű. Néha erőszakkal kell megértetnem magammal, hogy bizony van, ami tényleg valódi. Hogy amit mondasz, az a színtiszta igazság. Emögött nem kell, de nem is szabad keresnem semmi oda nem illőt.

Mert téged még embernek nevelt a sors, nem kabaréba illő, kiskirályként tetszelgő, hangzatos szavak mögé bújó érzelmi analfabétának. Nincs jogom mások miatt fölötted ítélkezni, és nem is akarok még csak egy pillanatra sem gyötrődni régi sebek hordaléka miatt. Csak lenni. Csak élni melletted, veled. Akkor is, ha nem látlak, ha nem érezhetlek minden nap.

Akkor is, ha sokszor nagyobb volt a félelmem veled szemben, mint az irántad érzett hihetetlen, leírhatatlan vágyaim. Akkor is, ha sokszor nehéz velem. Akkor is, ha tudom, hogy nem lesz mindig minden rózsaszín. Mert tudom, hogy egyszerűen csoda vagy, és amit mondasz, az úgy van. Mert tudom, hogy nem lesz gond, amit ne tudnánk áthidalni, sőt, már várom a közösen vívott harcainkat az élettel szemben.

Mert tudom, hogy soha nem kell már az energiám arra fecsérelni, hogy próbáljam megfejteni, mi a valóság a gyémántként ragyogó szavak mögött. Mert amit mondasz, az úgy van. Egyszerűen, tisztán, világosan. Az utaink, bármilyen nehezen is indult, képtelenek voltak elkerülni egymást. És én teljes szívből hálás vagyok magunknak, a sorsnak – vagy nevezd, ahogy akarod -, amiért nem hagytuk veszni a kettőnk dolgát.

Míg én ébren álmodozom, a türelmetlen macska keresztülsétál a mellkasodon. Ébredezel. Én pedig hagyom, hogy szorosabban fond az ujjaid az enyéim köré, és azt kívánom, még ne ébredj fel. Álmodj nekünk egy boldog örökkévalóságot. Mert tudod, az álmok néha valóra válnak. Miért most ne lenne így?

Nyitókép: Unsplash

Tovább olvasok