Vonzódom hozzád, a közeledben mégis megsemmisülök

Biztosan sokan emlékeztek Will Smith – szerintem – nem igazán jól sikerült filmjére, a Hancockra, amiben egy részeges szuperhőst alakított. Egy szuperhőst, akinek bár hatalmas ereje van, ő maga mégis egy rakás szerencsétlenség.

Céltalanul teng-leng, az erejét nem jóra fordítja, hanem csak elpazarolja. Egyszerűen valami hiányzik a képletből. Egy tényező, amitől értelmet nyerne az egyenlet. A film végére persze helyére kerülnek a darabok, ám az a bizonyos happy end mégis olyan keserédes.

Hiszen milyen szar dolog már, amikor kiderül életed szerelméről, akit elvileg neked teremtettek, hogy valójában a saját kriptonitod? De mi is az a kriptonit? Ha most egy mondatban el kéne mondani, azoknak, akik nem tudják, a kriptonit egy olyan kőzet, amely hosszú távon gyengíti, majd megöli a rá érzékeny szuperhőst. Ugye, így már érted?

Én 2015-ben találkoztam először a Kriptonitommal. Nem sokkal karácsony előtt, épp izgatottan siettünk az osztállyal a bármixer diplomaosztónkra. Akkor még a nevét sem tudta, csak azt, hogy meglátva őt egy megmagyarázhatatlan bénultságot éreztem. Meg persze egy nem múló késztetést, hogy nekem ő kell. Meg kell ismernem. Egyszerűen nem mehet tovább az életem nélküle.

És persze nem is ment. Kicsi a világ, szokták mondani, de még kisebb a mi szakmánk, ami sorra hozta a közös pillanatokat. Olyan ősi vonzalom ez, amire a mai napig nincs magyarázatom. Amikor a gyomrodban elszabadul egy gigantikus pillangó csorda, a lábad remeg, és mint egy rossz Bridget Jones filmben, bájosan ugyan, de mégis mindig hülyét csinálsz magadból. Ami persze még közelebb hoz egymáshoz.

Amikor körülöttetek mindenki érzi vibrálást, a huzavonát – ami olykor pillanatok alatt felemel, de oly sokszor a földbe is döngöl. Mert valami sosem stimmel. Mintha egyszerre lenne tökéletes naplemente, ami mégis egy vihar előtti csendre emlékeztet, amit aztán követ a tombolás, végül persze megjelenik a szivárvány is. Éveken át arra vártam, hogy megtörténjen, hogy eljöjjön az a bizonyos pillanat, amit oly sokszor emlegetett. Amikor minden a helyére kerül.

FORRÁS: UNSPLASH

Amikor megérkezik ő is, én is. Mindig jött. Jött akkor is, ha akartam, vagy amikor épp pont nem volt alkalmas. Tudtuk a bökkenőket, vártuk, hogy áthaladjunk rajtuk, de valahogy mindig más ösvényeken kötöttünk ki. Ő még élni akart, én már elköteleződtem volna. Aztán fordítva. Végül az ígéretekbe fektetett erő, az emlékek már nem voltak olyan „mindent elsöprőek”. Mert amennyire vonzódtunk, annyira bántottuk is egymást.

Aztán a végén valami eltört bennem, és az utolsó próbálkozásnál, mikor ő annyira akarta, én már képtelen voltam hinni az egészben.

Olyan dolog ez, amit sosem fogok megérteni. Mert, ha ő az Igazi, az a nagybetűs, akkor miért kell ennek ennyire bonyolultnak lennie? A mai napig bennem él. Minden emlék, minden pillanat, minden, végül ki nem mondott és be nem teljesült ígéret. Hogy bánom-e? Szinte minden nap. Az egyetlen, amiről a filmben nem esett szó, az az, hogy bár a túlzott közelség gyengíthet, azonban a hosszú távú elválás szép lassan végtelen ürességet okoz a léleknek.

Hogy elrontottam-e? Minden bizonnyal. Ha akkor tudom, hogy ez valószínűleg az utolsó elválásunk, egészen biztosan nem így döntöttem volna. Hiba volt azt gondolnom, hogy a kettőnk között lévő kapocs örökre szól, hogy majd elbír mindent. Hogy elmúlik-e valaha? Nem tudom. Amit az évek során megtanultam, az az, hogy együtt lehet vele élni. Meg lehet szokni a hiányát.

Idővel, ha felcsendül az a bizonyos szám, ritkábban jönnek a könnycseppek. Bár a szomorúság, ami a mosoly mögött rejtőzködik, maximum csak halványul. Talán egy nap én is megtalálom a boldogságomat. Valaki mással. Hiszen a film végén is kiderül: együtt nem megy, de attól te még lehetsz boldog azért, mert ő boldog.

Nyitókép: Unsplash