A szexualitás egyik formája sem lehet tabu a gyereknevelésben!
Huszonegynéhány évvel ezelőtt, amikor tudatosult bennem, hogy apa nélkül fogom felnevelni a fiam, sokszor eszembe jutott: mi van, ha apai minta nélkül, erős anyai háttérrel a fiam meleg lesz? Nyilván akkor még fogalmam sem volt arról, hogy nem vált ki ilyet külső tényező.
Hogyan fogadnám? Mit szólnának hozzá a szüleim? Ők biztosan szégyellnék. Én szégyellném? Hogyan kellene a helyzetet kezelni? Vajon a fiam elém merne állni azzal, hogy nem a lányokat szereti? Fel merné vállalni magát előttem?
A konzervatív gondolkodású 70-es 80-as években nőttem fel, amikor sok minden tabu volt. És ott, a vidéki kisvárosban csak suttogva merték említeni, hogy „Tudod, Gobbi Hilda… Ő a lányokat szereti. Márkus László meg… Na! Tudod… Ő meg a fiúkat.”
De persze mi, gyerekek, nem nagyon foglalkoztunk ezzel. Éltük a saját kis életünket – aszerint, amit az úttörő 12 pontja megengedett, ami a szocialista erkölcsnek megfelelő volt. Ami beleillett a “mindenki egyforma”, Alföldi papucsos, Trapper farmeres, Tisza cipős, iskolaköpenyes munkásgyerek fílingbe.
Aztán, amikor a 90-es években apa nélkül kezdtem nevelni a gyerekem, rettegtem: ha kiderülne a fiamról, hogy meleg, képes lennék ugyanúgy szeretni, mint előtte? Ez a gondolat sokáig emésztett, hiszen nem voltak körülöttem példák, nem tudtam, hova forduljak a kétségeimmel, kivel beszéljek erről.
A szüleimhez biztosan nem mehettem, mert hát a sok tabu, a tökéletességre, külsőségekre való törekvés megbénította az őszinte szülő-gyerek viszonyt. Nem számíthattam támogatásra egy kisvárosi, középszerű, kitűnni nem vágyó családtól. Hosszú idő, nyitottság, tanulás és főleg társadalmi változás kellett ahhoz, hogy helyére kerüljön bennem a téma.
Jó anya akartam lenni, aki feltétel nélkül tud szeretni, és aki elé bármilyen nehézséget gördít az élet, megoldja. Szeretettel, elfogadással.
Eltelt 25-30 év, és jó érzéssel tölt el, hogy olyan világban élhetek, ahol szabadon vállalhatom magam. Akkor is, ha kicsit kilógok a sorból. Ahol nem kell szégyellnem, ha nem vagyok tökéletes, ha másképp gondolkodom, ha más vagyok, vagy ha átlagtól eltérő gyerekem van.
FORRÁS: UNSPLASH
Ahol nem tölti ki tudatlanságból fakadó szorongás az életemet, vagy a gyerekem életét. Abban a társadalomban, ahol alap az elfogadás, sokkal könnyebb jó szülőnek lenni, mert igazából nagyon nehéz úgy szeretni, hogy közben kijelölt utak mentén kötelező haladni.
Most viszont kicsit megtorpantam. Velem együtt változott egy világ, ami ugyan nem tökéletes, de nekem – aki tisztában van azzal, milyen sok hátránnyal jár, ha tabuk és titkok közt nevelkedik fel az ember – jó. Mert már tudom, mennyi munka megismerni, helyretenni és helyén kezelni azt, amiről nem akar senki beszélni.
Nekem ez a fajta nyitott világ jó! Biztonságot ad, hogy nem vagyok egyedül a problémáimmal, hogy beszélgethetek nyíltan a gyerekemmel bőrszínről, vallásról, szexuális irányultságról, hajléktalanságról, bármiről. Hogy biztathatom, vállalja magát, bármilyen is, hiszen csak a saját boldogságát keresi egy szabad országban, Európa közepén.
25 év után ismét van egy kamasz gyerekem, aki még keresi a helyét a világban. Szülőként a legfontosabb feladatom, hogy önazonos és boldog felnőttet neveljek belőle, támogató környezetben. Akkor is, ha ehhez a sárkányt kell legyőznöm. Szeretném, ha minden oldalról információi lennének ahhoz, hogy a saját útját tudja járni, és ne az általam vagy más által kijelöltet.
Hiszek abban, hogy nem vagyunk egyformák, és hogy egy komformizált, leszabályozott világban is előbb-utóbb a saját útjára talál az ember. Ezért lenne fontos mindenről beszélni. Mert rajtunk áll, hogy erre az útra már gyerekkorban segítünk rálépni a gyerekeinknek, vagy csak 30-40 éves korukban, amikor terápiára járva, csalódásokkal, drogokkal, alkohollal, testi-lelki betegségekkel kikövezett múlt után találnak majd rá.
Nyitókép: Unsplash
