„Csonttal csak a kutya játszik” – A vékony nőket meg szabad alázni?!

2021-07-01 Szerintünk

A minap szembejött velem az egyik platformon egy írás, amiben gyalázták és megalázták a sovány nőket. Amikor ilyet látok, lelkemig hatoló fájdalmat érzek.

És rohadt dühös leszek, hogy még mindig itt tart az emberiség, miközben intelligencia és empátia kérdése lenne, hogy nem bántom a másikat. Én is sovány vagyok – vagy az önmagukat tökéletesnek látó embertípus szerint „csont, amivel a kutyák játszanak”. Ebben az írásban legalábbis ezt olvastam.

165 centi magas és 47 kiló vagyok, úgy, hogy nincs szervi betegségem. Ellenben végtelenül érzékeny a lelkem. Sokkal többet stresszelek olyan dolgokon, amik mellett mások könnyedén elsétálnak. A 47 kilómmal nincs kint a bordám, de XS-es a méretem. De ettől még miért veszik biztosra sokan, hogy folyton bulimiával küzdök?

És hogy valószínűleg nem tudom értékelni a jó dolgokat, örök elégedetlenséggel létezem – ahelyett, hogy örülnék, hogy könnyedén kapok nadrágot magamra? (Egyébként elárulom, hogy nem, kicsit sem könnyen.) Mások azt is jobban tudják, hogy biztosan állandóan odafigyelek, naponta csak a minimum kalóriát juttatom a szervezetembe és szétedzem magam. Hiszen ezek a sztereotípiák egy vékony nő kapcsán, nem?

Azért esnek ennyire rosszul a fentiek, mert a soványságom miatt csúfoltak az általános iskolában. Emiatt alakult ki bennem az a kép, hogy csúnya vagyok és biztos, hogy senkinek nem kellek majd. Emiatt alakult ki bennem egy olyan önértékelési zavar, ami nagyon sok munkába telt, míg átformálódott. Most jutottam el arra a szintre, hogy ha valaki azzal nyitja a beszélgetést, hogy „jaj, fel kell hizlalni ezt a lányt”, már nem fáj, és inkább mosolygok.

Pedig akik ilyesmiket mondanak, nem gondolnak rá, hogy a szavak sokszor mély sebeket ejtenek, amik nem forrnak csak úgy be, hanem lenyomatként hordozzuk őket magunkban. Végtelenül elszomorító, hogy úgy ítélünk meg embereket, hogy nem tudjuk, valójában mennyi küzdelmet vívnak a saját testükkel – legyen szó túlsúlyról, vagy épp soványságról.

FORRÁS: UNSPLASH

Én személy szerint naponta hatszor étkezem: reggeli, tízórai, ebéd, nasi, uzsonna, vacsora. A  lehető legszénhidrátdúsabb ételeket igyekszem magamnak megfőzni. Nem vonom meg magamtól az édességet, a sütiket, hanem azt eszem, amit a testem megkíván. Ha nem tartom a napi hat étkezést, elkezdek fogyni. Genetika kérdése, ha valaki ilyen adottsággal van “megáldva”, és rengeteg időbe telik, míg képes elfogadni.

Óriási küzdelem árán sikerül csak híznom. Épp ezért, ha elhalad mellettem egy túlsúlyos ember, nem röhögöm ki, nem súgok össze a mellettem állóval. Nem gondolok róla semmi rosszat, és nem kezdem el sajnálni sem. Nem ítélkezem, és nem találok ki történeteket, hogy vajon miért néz ki úgy, ahogy.

Mert senkinek nincs joga megítélni a másikat.

Bántják a vékonyakat, bántják a túlsúlyosakat, bántják azokat, akik edzenek és azokat, akik nem. Erőszakosan sulykolják belénk, hogyan is kellene kinéznünk. De arról senki nem beszél, hogy maradj egészséges és élj úgy, ahogy számodra megfelelő. Azt senki nem mondja, hogy nem vagy csúnya, ha túlsúlyod van, nem vagy kevésbé csinos, ha sovány vagy, és attól sem leszel kevesebb, ha nem edzel.

Nem tudhatod, mennyit küzd a másik otthon a négy fal között, mennyit diétázik, mennyi mindent tesz meg a céljáért vagy von meg magától, hogy képes legyen önmagát elfogadni. A saját testünk a templomunk. Egész életünkben szolgál minket. Kibírja azt a rengeteg megpróbáltatást, aminek alávetjük.

Lehet, hogy nem mindannyian vagyunk tökéletes formában, de ne csak az számítson már, hogyan nézünk ki! Számítson az is, hogy milyen emberek vagyunk! Fogadjuk el egymást olyannak, amilyen! Nem kell, hogy szeressük a másikat, de legalább ne bántsuk…

Nyitókép: Unsplash

Tovább olvasok