Hiába imádlak, ha nem bízol bennem!

Bevallom, elfáradtam. Sok már nekem, hogy mindig, minden egyes nap ápolgassam a korábbi kapcsolataidban megsérült lelked. Beleuntam, hogy még mindig kirakóst játszom a darabjaiddal. 

Elég volt az örök támasz szerepéből, abból, hogy nem vagyok több egy lelki szemetesládánál, akinek mindig elpanaszolhatod a bánatod. Korábban sem te voltál, aki összetartotta a kapcsolatunkat – már a kezdetek kezdetén is ugyanolyan elesett voltál, mint most. És azóta sem változott meg benned semmi.

Értem én, hogy a házasságod zátonyra futása és a válás megviselt. Azt is elfogadom, hogy utána több kapcsolatod végződött szakítással, amit egyszer sem te kezdeményeztél. De az tarthatatlan, hogy évekkel ezek után sem álltál még talpra. Eleinte próbáltam segíteni, de hiába adtam jó tanácsokat, hiába szereztem be szakirodalmat, hogy az olvasásától erőre kapj.

A tanácsaim süket fülekre találtak, mintha szándékosan tobzódni akartál volna a fájdalmadban. A segítő könyveket ki sem nyitottad, azt mondtad, ezek nem érnek semmit, nem neked szólnak. Erős vagy, és majd megoldod magad egyedül… De mikor?!

Sajnálom, én eddig bírtam, eddig tudtam várni rád. Sokáig bíztam abban, hogy idővel elindul majd valami pozitív változás. Hogy legalább hajlandóságot mutatsz majd arra, hogy megtaláld és értékeld az örömöt adó dolgokat. Ám elrepült egy év, és te ezalatt másról sem beszéltél, hogy hogy kiszúrtak veled a szemét pasik. Hogyan zajlott a válóper, milyen sérelmek döngölték földbe a szíved.

Talán nem szép, de meguntam, hogy folyton csak keserűséget árasztasz magadból. A megtestesült fásultság, fájdalom és szenvedés vagy. A megismerkedésünk alatt persze vigyáztál, hogy ne fedd fel a kiábrándítóbb oldalad. Amikor viszont már biztosnak érezted a szerelmemet, elengedted magad.  Ha visszagondolok, rá kell jöjjek: rólunk, rólam sosem szólt a kapcsolatunk. Csak és kizárólag rólad.

FORRÁS: UNSPLASH

Jó voltam, ha kellett valamit barkácsolni, vagy le kellett nyírni a füvet, összevágni a télre való tűzifát. Természetesen szó nélkül megtettem, hiszen én vagyok a férfi, jól tudom, mik a kötelességeim. Tudtam, hogy ezzel örömet okozhatok neked, és bíztam benne, hogy talán még egy mosolyt is csalok az arcodra. Ám ezután is csak a panaszkodás jött, amit sokáig szintén megértően és türelmesen hallgattam.

Mostanra viszont úgy érzem, belefulladok az állandó negativizmusba, ami körülvesz. 

Sajnállak, hogy ilyen vagy, hogy ennyire szét vagy esve, de nem akarok én is belesüppedni ebbe az életszemléletbe. Csak a rossz dolgokat látod meg, miközben én a jókat keresem. Csak a bajra koncentrálsz, míg én örök optimistaként megoldom a problémákat vagy továbblépek. Észre kellett volna venned, hogy szinte aranytálcán tettem eléd a boldogság lehetőségét.

Értékelned kellett volna, hogy szeretlek, meghallgatlak, óvlak – hogy százféle módon próbálom veled feledtetni a csalódásaid.  De te vak voltál a mosolyomra és süket a kedves szavaimra. A szíved pedig falak mögé zártad, hogy soha többé ne tudjon szeretni.

Csak mostanra jöttem rá, hogy egyáltalán nem fér bele a szerelem az életedbe, hiszen az bizalom nélkül nem működik. Te pedig már képtelen vagy megbízni bárkiben. Még ma is szeretlek, de el kell köszönnöm, ha nem akarok egy megkeseredett, besavanyodott emberré válni melletted. Elmegyek, de neked minden jót kívánok. Talán valaha be tudod gyógyítani a sebed…

Nyitókép: Unsplash

Tovább olvasok