A testemmel játszhatsz, a lelkemet még nem adom…

2021-07-05 Esszencia

Elbújt a Nap. Félhomály borul ránk a kis szobában, az ablak előtti fákat egyre jobban rángatja a dühös szél. Vihar készülődik, a kinti baljós süvítés mintha a mozdulatainkkal együtt válna mind hevesebbé.

Nem kíméletes a zöld levelekkel: simogatás helyett tép, szaggat, rángat – mégis magával ragadó és lenyűgöző. Mint az érintéseid… Néha gyengédebbé válnál, de nem hagyom. Erőszakos, követelőző macskaként karmolok beléd, és magammal rántalak a fékevesztettségbe, amibe nem férnek bele álmatag cirógatások.

Ahogy kint megered az eső, úgy indul meg testünkön fénylő cseppekben a vad mozdulatok keltette veríték. Az eget szántó villámok fénye az önkívület szikrázó pillantásait keltik életre – a dörgések elfojtott, mégis fel-felszakadó nyögéseidet. Nincs megállás. Újra és újra összefonódunk, azzal az ősi szenvedéllyel, ami évezredek óta létezik és tombol, mióta csak ember született a földre, és megtapasztalta az ölelés kínját és örömét.

Most semmi más nem uralkodik rajtunk, csak a vágy: egymáséi lenni. Egymásba bújni, összepréselni az izgalomban tobzódó testeket, az önfeledtté alélt lelkeket. Feledni valóságot, gondolatokat, érzelmeket – mindent, amit áldásként vagy átokként magunkénak mondhatunk.

Kint tetőzik a vihar. Felborul minden megszokott rend, minden kiszámíthatóság, a természet valamennyi lágysága. Megvadult bikaként bömböl a szél, és súlyos csapásaival bevágja a félig nyitott ablakot, oxigénlöketet lehelve a fülledt levegőjű szobába. De nem hallom, nem érzem – nem hallod, nem érzed. Megszűnt minden, egy másik, elvarázsolt világban létezünk, az érzékelésünk egymáson kívül semmi másra nincs kihegyezve.

FORRÁS: UNSPLASH

A mozdulataink felgyorsulnak. Odakint szinte forr a levegő, a pára a hűvös eső hatására sisteregve felcsap a betonon, majd egy utolsó hatalmas dörrenés rázza meg az eget – és vége… Remegő tagjaid, erőtlen mosolyod a tétován kisütő Nap gyenge fényére emlékeztetnek. Mélyet lélegzek a beáradó, esőszagú légből. A testünk megnyugszik. Csendesedő zihálásunk közben újra agyunkba szivárog a megváltoztathatatlan és kegyetlen valóság, ami mindkettőnket idáig kergetett.

Magadhoz húznál – talán csak önkéntelenül -, de elhúzódom forró tested elől.

A tekinteted kérdően lángol, majd beleegyezően bólintasz. Csak szád sarkának apró rezdüléséből látszik némi dacos lázadás a szabályaim iránt. Pedig megbeszéltük, emlékszel? Nincs romantikázás, nincs érzelem. Nem ezért találkozunk. Elvarázsoljuk egymást egy-két órára, hogy aztán visszatérj a világodba és engem is visszaengedj az enyémbe.

Együtt lépünk ki az ajtón. Az udvaron csak azért is elkapsz, a mozdulatod olyan férfiasan követelőző, hogy akaratom ellenére beleremegek. Vívódva engedem, hogy pár pillanatra szájon csókolj – kicsit viszonzom is. Aztán kitépem magam a karjaidból, és hátat fordítva a közös pillanatoknak lendületes léptekkel megindulok a gőzölgő aszfalton.

Greta May novellája

Nyitókép: Unsplash

Tovább olvasok