Borderline-szindróma: Amikor az érzelmek fizikai fájdalmat okoznak…

Rengeteg cikk foglalkozik manapság a borderline-szindrómával. Nem foglak részletekkel untatni: nagyon nehezen megfogható állapot, és még nehezebb elmagyarázni. Nincs két egyforma ember, így minden BDL-es is más és más.

Nem is tudok általánosságban beszélni erről. Csak arról, ahogy én élem meg – de ez a pár sor talán így is kevés hozzá. Aki BDL-lel él, annak egy átlag hétköznap is tandemugrás. Mindegy, milyen érzelmi inger éri, jó vagy rossz dolog történik vele, a BDL-es ugyanolyan intenzíven érez. Egy helyen nagyon jól megfogalmazzák: az érzelmek megélése fizikai fájdalmat okoz, ha borderline-os vagy.

Ez egy egész jó cikk volt, bár sütött róla, hogy kívülálló írta. Ha jól emlékszem, az szerepelt benne, hogy „állítólag olyan szintű fájdalommal jár az érzelmek megélése, mint egy égési sérülés elszenvedése”. Valóban így van. A magyar nyelv nagyon kifejező tud lenni. “Fáj a magány”, “fáj, ha szomorú vagy”, vagy éppen “annyira szeretlek, hogy az már szinte fáj”… Igen, igen, fáj.

Miközben a tested szenved és megváltásért könyörög, benned örökké tombol valami. Nincs kontroll, ezt már a gyárban kifelejtették belőled. Mindenben elmész a végsőkig, ahonnan már nincs visszaút… csak nagy kínok árán. Biztos láttad már, ahogy egy kutya örömében körbe-körbe szaladgál, hogy levezesse ezt az eufórikus állapotot. Vagy épp azt, ahogy az ünnepi tűzijáték hatására reszkető tagokkal menekül, bár ő maga sem tudja, hova. Csak az ösztöneit követi.

A legnagyobb szívás ebben mégis az, hogy amíg nem tanulod meg, hogyan tudod kontrollálni az érzéseidet – igen, minden tanulható, még ez is -, addig magadból fogsz kiindulni. „Biztos nem is szeret igazán” – gondolod magadban valakiről, miközben csak arról van szó, hogy úgy szeret, mint egy “hétköznapi” ember. Mert úgy, ahogy te éled meg a szeretetet, nem lehet szeretni. Már az is igazságtalan, ha engem kérdezel, hogy valaki ilyesfajta érzésekre legyen kárhoztatva.

Az én túlérzékenységem némiképp speciális.

Az egyik pasim imádott moziba járni, és engem is sokszor vitt mozis randira. Eleinte titkoltam előtte, hogy ennyi erővel egy középkori kínzókamrában is múlathatnám az estéimet. Nem tudtam elviselni a vetítőtermeket. A dolby surroundot én úgy érzékeltem, mintha közvetlen közelről petárdákat robbantottak volna a fülem mellett. A hatalmas, villogó képek csak rontották a helyzetet.

– Azért ennyire nem kell eltúlozni – jegyezte meg Botond bosszankodva, mikor már másodpercenként rezzentem össze.

Így is büszke lehettem magamra. Ellenálltam a késztetésnek, hogy a szék alá bújjak, kimeneküljek a teremből és hasonlók. Helyette csak befogtam a fülemet és szorosan behunytam a szemem, ha úgy éreztem, csak így megy. Botond fizikai munkát végzett, mindig kérges volt a tenyere. Elborzadtam, ha csak hozzám ért.

FORRÁS: UNSPLASH

Bármennyire is kedvesen bánt velem, a kemény kéz simogatása olyan volt, mintha zsilett pengét húzogatott volna a karomon. Ha épp volt rá ideje, gondos műveletek árán dörzsölte simára a kezeit, mielőtt egyáltalán a közelembe jött volna. Könny szökött a szemembe, ahogy elnéztem a szomorú fintorba húzódó arcát. Olyasmi miatt érezte magát rosszul, amiről egyáltalán nem tehetett. Senki nem tehet róla.

Eleinte az orvosok sem tudtak mit kezdeni velem. Tanácstalanul, kissé meghökkenve néztek rám, mikor újabb és újabb “tünettel” fordultam hozzájuk. Végül levonták a zseniális következtetést: “nagyon érzékeny”, “egy kicsit más”, “ő ilyen és kész”.

Az érzékeim jelentették a legkisebb problémát. Megtanulsz együtt élni vele. A lelki túlérzékenység már sokkal bonyolultabb. Ahhoz nem tudok útmutatást adni, hogyan kezeld jól, ha valaki ilyen. Kétféle emberrel találkoztam: aki a széltől is óvna, és aki meg tudna fojtani egy kanál vízben. Olyannal, aki megszállottságig szeret, és akinek már a puszta jelenlétem is agyérgörcsöt okoz.

Én pedig ugyanígy viszonyultam nagyon sokáig minden emberhez, aki csak szembejött. Nem mintha nem lennék képes közönyt érezni valaki iránt. De ha valakit közelebbről is megismerek… az már neccesebb sztori. A távoli, haveri viszony, vagy épp a “kicsit idegesítő, de elvagyok vele” és ehhez hasonló, laza, emberi kapcsolatok számomra elképzelhetetlenek. Épp ezért olyan nehéz feladat tiszteletben tartani mások személyes terét.

Tök alap dolognak hangzik, én mégis titkon szenvedek miatta. Ha valakivel beszélni akarok, többször is átgondolom: illendő vajon ilyenkor zavarnom? Nem lesz ez sok? Kétszer is végigpörgetem magamban, mit mondjak, mielőtt megszólalnék… ha nem még többször. Máskor előbb beszélek, utána gondolkodom, a következmények eszembe sem jutnak. Ha valaki kedves hozzám, azt egyből a szívembe zárom.

De megbántani épp ilyen könnyű. Nem akarsz rosszat, eszed ágában sincs rám ijeszteni, megalázni? Tudom én. Hidd el, már megtanultam. Épp ezért, ha valaki agilis, erős személyiség, talán kissé agresszívebb is, akkor minden erőmmel azon vagyok, hogy leplezzem, milyen vihart tud bennem kavarni egy-egy határozottabb odaszólással. A kioktatásával, még akkor is, ha jogos, vagy jót akar vele.

Még mindig nem megy úgy, ahogy szeretném. Megbántódom. “Fáj” ez az érzés is, mintha egy újabb és újabb cigarettacsikket nyomnának el rajtam. Hosszú folyamat, mire helyén tudod kezelni, hogy “kicsit más” vagy. Saját magaddal szemben türelmesnek lenni – ez a legnagyobb kihívás, amit kaphatsz az élettől. És hogy mit tegyél, ha olyan embert szeretsz, aki “kicsit más”?

Nincs jó recept. Csak annyit tudok mondani, hogy ne szánd, ne kezeld sérült áldozatként. Ne kivételezz vele! A legegyszerűbb és legnehezebben betartható tanácsot tudom csak adni neked: fogadd el, hallgasd meg, és szeresd! Szeresd egyenrangúként. Úgy, ahogy van.

Nyitókép: Unsplash