Klimt, aki erotikus vágyainkat festette vászonra…

Már életében vagyonokat fizettek képeiért, és ma is őt tekintjük a művészet egyik legvirulensebb alkotójának. Ott van a poharas polcon, a hűtőnkön, a sütimorzsák alatt, a sálunkon.

És ott van a fantáziánkban, a fülledt vágyainkban, melyeket tán magunknak sem vallunk be. Gustav Klimt, az erotika kendőzetlen festője, aki a macskák után a nőkért rajongott leginkább. Aki nem ismeri a nevét, az is látta már 1907-ben készült mesterművét, A csókot. Férfi és nő egybeolvadását, éhes ölelését, mely egyszerre erotikus, intim, romantikus és soha meg nem unható.

A csillogó aranylevelek intenzitása, a férfi és női szexualitás szimbólumai minduntalan arra kényszerítik a nézőt, hogy újra elmélyedjen egy-egy szédítő részletben. A festmény több, mint kereskedelmi slágertermék, létrejöttekor a szexuális felszabadultságot képviselte, és megváltoztatta az emberi vágyról alkotott képet.

A bizánci és japán művészeti hatásokat ötvöző festmény az emberi öröm tökéletes pillanatát kapja el, a gyengéd és sóvár szerelem harmóniáját, melyet addig nem ábrázoltak így.

Arany vágycseppek a vásznon

Klimt híres arany korszakában született a kép, amikor a bécsi kultúra csipkeszagú viktoriánus farvizén kíméletlenül felbugyogott az avantgarde. Két világ csapott össze: régi és új. A modern alkotók egyre növekvő táborának a festő állt az élére, aki szecessziós mozgalmával a károgók torkára fagyasztotta a szót. Addigra Klimt régen lerázta magáról a 19. századi morált, mert rendületlenül hitt benne, hogy az álmokat, vágyakat, a szexualitást a művészeten keresztül kell kifejezni.

FORRÁS: WIKIPÉDIA

Pedig ő maga is mintaszerű akadémikus festőnek indult. Művészeti hajlamai korán megmutatkoztak, a középiskolában különösen tehetséges rajzolónak bizonyult. A szerény családi egzisztencia nem volt akadály, Klimt aranyműves apja és zenész anyja nem csupán Gustavnak, hanem testvérének, Ernstnek is művészi vénát adott.

Képzése során hamar kiragyogott a géniusz, aki először a klasszikusok másolataival nyűgözte le mestereit, majd az életből is egyre többet rajzolt. Ernsttel és barátjával hármasban béreltek stúdiót, és a bécsi kulturális elit hamarosan az ő kegyeiket kereste. Sztárgázsiról ekkor még szó sem volt, ha modellt kellett bérelni, barátok és rokonok merevedtek ihletett pózokba.

1892-re drámai fordulatot vett Klimt élete: addigra apját és testvérét is elvesztette, és megkérdőjeleződött minden érték, hagyomány, mely az akadémikus festést szabályozta. A régi világ koporsójába Fakultás-képei (Jogtudomány, Filozófia, Orvostudomány) verték be az utolsó szöget, melyekkel a bécsi egyetem dísztermét kellett volna ékesítenie.

A festő alámerült az ösztönök világába, a tudattalan sötétségébe, amiről kortársa, Sigmund Freud értekezett letaglózóan ekkortájt. A professzorok nagy tudósok és filozófusok portréit várták, helyette meztelen nőket kaptak intim helyzetben. Obszcén, felháborító, pornográf – hangzott a verdikt, és Klimt még a megbízási pénzt is visszaadta.

Sajnos az SS tönkretette az eredeti festményeket, melyeket csupán fotókról csodálhatunk meg. Klimt életében és a bécsi művészetben azonban örökre megváltozott valami. A szimbolikus mesterművek szétfeszülnek a gazdag utalásoktól: Klimt át akarta törni a kultúrában uralkodó hipokrata nézőpontot a világosság győzelméről.

A képeken nem rejtőzik a tehetetlen, meztelen lélek, az emberi szenvedés. A legfénylőbb dekoráció alatt is ott húzódik fájdalmasan a halandóságunk, amiben semmi dicsőséges nincsen.

Diszkrét Casanova

Klimt vakmerőn tört ki a régi tanok prűd hálójából, hogy ecsetjére tűzze a legnyersebb emberi érzelmeket. Buja nőalakjai átírták tudásunkat a női szexualitásról. A mester nem aprózta el az inspirálódást: számos nővel volt viszonya, melyek 14 gyermeket és világhírű műveket eredményeztek. Klimt híresen diszkrét volt, sehol egy napló vagy önarckép, és túlzottan a kortársakkal sem szeretett vegyülni.

Legjobban akkor érezte magát, amikor otthon dolgozott szandálban, köntösben, súlyos allegóriákat festve. Túlfűtött, kéjsóvár aktjai megbotránkoztatták a közönséget, mégis alig várták, hogy megfesse portréjukat. Klimt metaforikus hídként használta a szimbólumokat, hogy feltárja létezésünk ösztönös részét, azokat az igazságokat, amelyeket kényelmetlen hallani a társadalomnak.

Soha nem titkolta, hogy provokál, mert gondolkodásra akarja késztetni a befogadót. „Aki meg akar tudni rólam valamit, figyelmesen tanulmányozza a képeimet, és próbálja felfedezni, ki vagyok én” – mondta egyszer.

Szerencsére a művészeti rejtvény halhatatlansága garantált, mert még mindig van olyan szimbólum, amit nem értünk, tán sosem fogunk. A fejtegetést azonban ne a kávéscsészét forgatva végezzük, inkább menjünk Bécsbe a valódi képeket megcsodálni!

Nyitókép: A csók, forrás: Wikipédia