Elsorvadhatnék egy rossz házasságban, de a lányom többet érdemel!

A vöröslő leanderek színe megcsillan a napon – szinte behajolnak a szobába, ahogy szélesre tárom az ablakot. Ma végre hevességet árasztanak magukból, a lángoló tűz hangulatával töltik meg a kertet. Korábban sosem.

Pedig ezért pompáznak élénk színekben a házfalak, ezért kenek kacéran vörös rúzst a számra minden reggel. Hogy meneküljek a szürkeség elől. Hogy túléljek egy újabb napot egy boldognak hazudott aranykalitkában, nem kutatva a miérteket. Évek óta hiába harcolok.

A hömpölygő, unalmas szürkeségre nincs ellenszer. Befonja a kertet, a szobákat, elárasztja a hangszálaimat, rekedtessé téve a szavakat. Beivódik a bőrömbe, ellopja a fényt a tekintetemből, maszkszerű merevséggel szabályozza a vonásaim. Kiszívja az erőm, és amikor végzett, továbbkúszik a drága bútorokon.

Egyszínű, egykedvű masszával borítja el a világot, hogy aztán este hétkor alattomos vigyorgással megtérjen gazdájához, a férjemhez – és befolyjon száján a fehér fogak között, kifejezéstelen mosolya mögé. Ők ketten szimbióták, kéjesen táplálkoznak egymásból. Óriás árnyékká dagasztják a rideg kimértséget, megfagyasztanak mindent, aminek örülni lehetne. A ház pedig mintha feloldódna a semmiben.

A kertben napfény után jajveszékelnek a leanderek, a rúzs rémülten kopik le a számról, a szívem alig ver. Csak félig merek levegőt venni, nehogy a tüdőmbe is beszivárogjon az életuntság, mert akkor megfulladok.   Pedig mama az esküvő előtt azt mondta: „Jó lesz.” Mama szép volt, előkelő, de legfőképp törekvő, aki még hírből sem ismerte a szerelmet.

Négy férjet fogyasztott, csak gazdagokat. Az utolsóval még kínozzák egymás lelkét, udvarias előzékenységgel szívva el a másikból az életet. „Jó lesz” – mondta mama az esküvő előtt, és én nem vitatkoztam. Csak a combjaim borzongtak bele tiltakozón egy pillanatra a jövőbe, mert Sándor már akkor sem sugárzott magából sem vágyat, sem biztatást, sem életet.

Mégis jó volt. Sokáig. Meggyőztem magam, hogy így van. Drága helyeken, drága hotelekben, csillogást, életet hazudó tárgyak és emberek között. Aztán egyszer csak támadt a szürkeség, és felzabálta az önáltatásomat. „Szedjen gyógyszert!” – mondták az orvosok. „Igyál többet” – mondták a barátnők. „Kapd össze magad!” – sziszegte mama, és nagyot csattant tenyere az arcomon, a tökéletes smink felett.

FORRÁS: UNSPLASH

„A kutya is jó dolgában…” – lehelte a szavakat halkan és gunyorosan a cigaretta füstjével együtt a férjem, amikor megpróbáltam megosztani vele, mit érzek. Ekkor tanultam meg, hogy ami fontos, azt titkolni kell. Mert senki szerint nem normális, hogy ilyen férfi mellett, ilyen házban, ilyen ruhákkal, ilyen élettel másra vágyjon az ember. Másra… mondjuk szeretetre.

Talán már nem lennék itt, nem bámulnám a vöröslő leandereket, és nem boncolgatnám a múltat, ha Hanna nem robban be az életünkbe. Talán összekevertem volna egy pohár finom gint egy nagy adag gyógyszerrel, és csak egy előkelő sírhely emlékeztetne a megválaszolatlan kérdéseimre. De jött, minden elővigyázatosságunk ellenére, és én életemben először elemi erővel hisztiztem, harcoltam és küzdöttem…

„Ha szórakoztat, hát nevelj gyereket!” – biggyesztette le végül a száját a férjem színtelen nyakkendője fölött. És akkor elhatároztam, hogy a lányom érdekében küzdeni fogok a szürkeséggel. Felújíttattam a házat, drága csempék, márványok szikráztak a lépteink nyomán, a kertet ellepték a sikoltóan vörös leanderek.

Azt hittem, elhazudhatom az életem értelmetlenségét, ha mindent színekkel árasztok el.

Megóvhatom a lányomat a tévedéseimtől, az apja érdektelenségétől, a hamis mosolyoktól. 14 évig hittem – de ma már nem hiszem. Már tudom, hogy megnyomorítom, ha így folytatom. Hogy óhatatlanul is mama hasonmása leszek, aki kívülről csodásnak tűnt, de belül haldoklott, mert sosem tudott örülni semminek.

Még utoljára kitárom az ablaktámlákat, búcsút veszek a furán ragyogó leanderektől, majd kilépek az ajtón a lányommal. Örökre. Új életet kezdek. Már értem, miért pompáznak olyan különlegesen a vöröslő virágok – a bátorságomat ünneplik. Elismerő bólogatással kukucskálnak be az ablakon, és sok szerencsét kívánnak nekem.

Greta May novellája

Nyitókép: Unsplash