Munkahelyi unalom, amire a magánéleted is rámehet…

Van egy ismerősöm, aki a múltkor arra kezdett panaszkodni: elege van abból, hogy a munkahelyén egyáltalán nincs lekötve.

A napi nyolc órából körülbelül kettőt-hármat tesznek ki a feladatai, azok is többnyire rutinból mennek, nem igazán kell gondolkodnia vagy megerőltetnie magát. Először irigykedni kezdtem, mivel én ezt még soha nem éreztem, viszont az ellentétét gyakran. Amikor úgy érzem, levegőt venni sincs időm egész nap, mert elborítanak a tennivalók, és végtelen hosszúságú a “to do” listám.

Sóvárogva gondoltam arra, milyen jó lenne egy nap, amikor végre nem kell kapkodni, tüzet oltani, száz feladatot megoldani. Hanem nyugisan megebédelek, kávézok, netán elcsevegek a kollégákkal, és közben szép lassan elvégzek mindent, majd korán hazamegyek. Igen, jó lenne – egy-két napig. Utána biztos, hogy a falat kaparnám unalmamban.

Hogy történhet ez meg? 

Nincs annál rosszabb, mint amikor az ember haszontalannak érzi magát, és azért megy haza kifacsarva, mert totál feleslegesen ült órákat a munkahelyén. Bár még nem próbáltam, de azt gondolom, ez még annál is sokkal fárasztóbb lehet, mintha egész nap megállás nélkül pörögsz. Persze egyik véglet sem jó, mindig az arany középút az ideális. Elgondolkodtam viszont, hogy mennyien lehetnek, akik naphosszat unatkoznak “melóban”.

Abba már bele sem megyek, hogy mekkora bukta ez a cégnek: fizetni valakit azért, hogy egész nap a Facebookon lógjon. Ám ezen túl az egyénnek sem jó. Miért is? Mert nincs annál “önbizalomgyilkosabb” érzés, mint hogy nincs szükség a munkámra. Nyugodtan elmehetek két hét szabira, a kutya se fogja észrevenni, hogy nem tologatom itt a papírokat…

A probléma valós és aktuális, boreoutnak hívják (krónikus unalom szindróma), és sajnos sokan érintettek.

Azt gondolom, ez munkavállalói és vezetői felelősség egyaránt. Munkavállalói, mert az unatkozók több munkát kérhetnének a főnöküktől. Vezetői, mert hogyhogy nem veszem észre, ki mennyire leterhelt a csapatomban? Az pedig még ennél is nagyobb hiba, ha az egyik emberem unatkozik, miközben a másik majd megőrül a sok feladattól… Miért nem osztjuk el egyenletesen az erőforrásokat?

Persze az is lehet, hogy az unatkozó kolléga nem a legjobban teljesítő munkatárs. Elvégre tudjuk, hogy mindenki azt a lovat üti, amelyik húz – én is láttam már olyat, hogy a jó dolgozó kapott minden terhet, a kevésbé jó meg elvan, mint a befőtt. Ezt szintén nem értem: munkahelyről beszélünk, nem jótékonysági intézményről. Milyen alapon kap fizetést valaki nyolc óra munkáért, ha csak hármat végez, azt is (esetleg) nem a legjobban?

Miért veszélyes a boreout? 

A tanulmányok tanulsága szerint általában a magasabb intelligenciájú, kifejezetten ingerkereső dolgozók esnek áldozatául a szindrómának, ami közel sem csak a mindennapi unalmas nyolc óráról szól. Az ezzel járó apátia ugyanis előbb-utóbb az egész lelkivilágukba begyűrűzik.

FORRÁS: UNSPLASH

Az általános hangulatra – így a magánéletre is! – rányomhatja a bélyegét, ha valaki minden reggel motiválatlanul, a szürkeségtől való félelemmel a gyomrában kezdi a napot. Ehhez még hozzájárul az a megfeszült igyekvés, hogy az “unatkozó” fontosnak, elfoglaltnak tüntesse fel magát – mert persze senki nem szeretné, hogy a kollégái utálják és kikezdjék a főnöknél.

Ez külön koncentrációt és energiát igényel, és hosszú távon nagyon fárasztó. A boreoutban szenvedő emberekben végül teljesen kihunyhat a lelkesedés, és kiábrándultság akadályozza őket egy értelmesebb jövő tervezésében is. Az önértékelésük pedig a béka feneke alá süllyedhet a haszontalanság érzésének nyomasztó súlya alatt…

Gondolkodj el! 

Ha netán hasonló cipőben találod magad, semmiképp se ragadj bele  a helyzetbe! Szabad – és kell! – szólni, ha túl kevés a munka… Sőt, kérheted a főnöktől, hogy neked valóbb pozícióba helyezzen át. Ha pedig úgy érzed, hogy egyelőre nem lehet változtatni a helyzeten, legalább a szabadidőben keress kihívásokat, intenzív ingereket! Így megelőzhető a mindennél veszélyesebb kiégés…

Nyitókép: Unsplash