Minden csalódás elvesz belőlem egy kicsit…

Egyedül akarok lenni. Ezelőtt sosem éreztem még ezt ilyen egyértelműen, hogy sokkal inkább szükségem van a saját csendemre, mint valaki társaságára. De azt hiszem, önmagában nem a társasággal van a bajom.

Nem a beszélgetésekkel, az érintésekkel, azokkal a dolgokkal, amit kaphatok, amit egymásnak adunk. Sokkal inkább azzal, amit elvesznek belőlem. Az én természetes állapotom az, hogy nyitott és felszabadult vagyok. Főleg azokkal, akiket szeretek. Kipakolom az asztalra a törékeny részeimet, és bízom abban, hogy nem fogják bántani őket – vagy, hogy képes vagyok elviselni a fájdalmat, ami ezzel jár.

Azt hiszem, csak akkor lehet igazán mélyen kapcsolódni, ha mezítelenül állunk a másik elé: Nézz rám, itt vagyok minden erényemmel, minden hibámmal, minden reményemmel, minden gyarlóságommal. Én valamit vagy teljesen tudok csinálni, vagy sehogy. Nem lehet félig szeretni, félig bízni, félig becsületesnek lenni. Ahogy egy poharat is, ha lesodorsz az asztalról, vagy eltörik, vagy ép marad.

Ha csak megrepedt, az pont elég ahhoz, hogy szivárogjon a tartalma. Hogy ne töltse be az eredeti funkcióját, hogy közelebb kerüljön a teljes széteséshez. Úgy érzem, hogy emberek, mint megbolondult macskák rohangálnak azon az asztalon, amin az én törékeny alkatrészeim vannak. Olyan fogaskerekek, amik ahhoz kellenek, hogy önmagamként működni tudjak. És egyenként pofozgatják le őket a földre. Mert nem vették észre, mert nem érdekelte őket, mert épp csináltak valamit, aminek ez lett a következménye.

És ahogy magamba nézek, azt látom, hogy hiányzik valami, hogy rosszul működöm, hogy fáradok el, és bele… Hogy napról napra fogyok. Minden kis csalódás elvesz belőlem egy kicsit. Amikor bíztam, de kár volt – amikor hittem neki, pedig nem kellett volna. Amikor azt hittem, egy szó mindkettőnk számára ugyanannyit jelent. De persze így is ki lehet tartani. Egy férfi ugye erős, és nem omlik össze, akkor sem, ha egyre nagyobb benne az üresség, ha egyre kevesebb a belső támasz, ami megtart.

FORRÁS: UNSPLASH

 

Voltak szakaszaim az életben, amikor tudtam, hogy javítanom kell magamon. Hogy vannak bennem dolgok, amiket jó lenne elhagyni, lecserélni, vagy legalább egy kicsit csiszolni rajtuk. Lehetnék egy kicsit türelmesebb, kicsit gyengédebb, kicsit nyugodtabb… Lehetnék egy kicsit kevésbé olyan, mint egy száraz avarba dobott gyufa. Nem kell mindig mindent lángra lobbantani magam körül. Nem kellene felégetni a hidakat.

De most szeretem magam. Vagy legalábbis szeretném szeretni. Szeretném, ha hagynák, hogy szerethessem magam. Nem akarok mindig arra várni, hogy mikor jön már el az a pillanat, amikor valaki úgy ítéli, hogy eléggé jó, eléggé megfelelő vagyok. Amikor nem akarja senki lesöpörni a lényem egyik részét sem a földre, mintha csak egy haszontalan kacat lenne.

Mert nekem barát kell, nem haver. Szerelem kell, nem kaland. Őszinteség kell, nem látszat. Bátorság kell, nem képmutatás – hit kell, nem hitegetés. Míg mások inkább menő bulikat akarnak posztolni, még egy nőt meg akarnak dugni, még egy csíkot fel akarnak szívni, még több pénzt akarnak hazavinni, még szebbnek akarják mutatni magukat.

Mintha az egész világ rohanna a gyors, felszínes múlandó örömök után.

Én pedig igyekeztem tartani a tempót, vagy legalább jó képet vágni hozzá. Mintha legalább érteném, hogy ez miért jó. Mintha nem érezném azt, hogy ez a hajsza elsöpör bennem rengeteg fontos dolgot. Azt hiszem, be kell látnom, hogy nem megy. Túl sok energiába kerül egy olyan irányba menni, ahova nem is akarok eljutni.

Hiányzom magamnak. Hiányzik az, hogy önmagam lehessek. Hogy önmagamban lehessek. Néha vannak olyan szakaszok, amikor az embernek össze kell szednie magában a dolgokat, rendbetenni őket, és megpihenni. Mielőtt újra kipakolnád ezeket valaki elé, abban reménykedve, hogy ő majd nem tör el belőlük még többet.

Nyitókép: Unsplash