Hosszú Katinka: ha nincs arany, nincs tisztelet sem?

2021-07-29 Szerintünk

Az egész ország hangos a Katinka-féle vitától. Az egyik oldal elszántan támadja, sértő személyeskedésekkel pocskondiázza az úszónőt eredménye miatt, a másik oldal igyekszik kiállni mellette.

Én pedig borzongva követem az elhatalmasodó vitát, és gyűlik bennem a keserűség. Mert már megint azt látom, hogy az ostoba, ítélkező – tét nélkül és alpárian véleményt nyilvánító – emberek a leghangosabbak. Hogy elég néhány háborgó, aki felizzítja a parazsat, és már kész is az erdőtűz. Mintha sokan csak erre várnának: hogy történjen végre valami, ami kapcsán kiadhatják a frusztráltságukat. A legijesztőbb pedig, hogy már nincs határ.

Régen csak a bűnözők kapcsán lángolt fel a (jobb esetben verbális) lincshangulat, de ma már bárkit vétkesnek lehet kiáltani bármiért. Művészt, tudóst, közéleti szereplőt, sportolót. A tömeg hangulata, mint egykor az ókorban, egyik pillanatról a másikra megfordul. Ha pedig kiváltod az ordító többség rosszallását, jaj neked: éljenzésből könnyen lesz „akasztás”. Mert ők tudják. Ők megmondják. A fotelból, az ágyon fekve, a telefon fölé hajolva, a gép előtt gubbasztva. Nincs határ, szinte bármit lehet.

„A csőcselék iszonyú, undorító. Olyan, akár a farkas, csakis élő hússal lehet lecsillapítani”. – írta Tolsztoj, mi pedig napról napra szembesülünk a névtelenség vagy személytelenség előnyében lubickoló kommentelők „csőcselékével”. Akinek nincs más célja, mint ócsárolni valakit. Bárkit. Akárkit. Csak fröcsöghessen. (Mert természetesen nem a kulturáltan véleményt nyilvánítókra gondolok.)

És miközben sokan meggondolatlanul csatlakoznak a kommentáradathoz, azon gondolkodom: ha így folytatjuk, ki meri majd felvállalni ebben a világban, hogy letegyen valamit az asztalra? Ki merné ígérni, hogy egy nagyszerű teljesítménye után ÖRÖK életre maximális eredményeket produkál? Ki merné garantálni az állandó, emberfeletti tökéletességet?

FORRÁS: WIKIPÉDIA

A barátnőm 12 éves fia úszik. Teljes szívével és lelkével szeretne egyszer nagy bajnok lenni. De most attól félek, a történtek kapcsán talán lélekben behúzza a féket. Látom az értetlenséget a gyermeki szemekben. A meghökkenést, az elgondolkodást, az aggódást. Hogy ez így megy?! Küzdesz évekig valamiért, ráteszed az életed, hatalmas eredményeket érsz el, dicsőséget hozol az országnak – és aztán, ha egyszer csak nem úgy sikerül valami, akkor földbe taposnak, mint egy eldobott papírzsebkendőt?

Nem tudok mást reagálni a történtekre, csak annyit: én Katinkával vagyok.

És mindenkivel, aki szívét lelkét beletette egy célba, amivel emberek tömegét tette boldoggá, amivel hazánknak jó hírt szerzett. Nem vagyok úszóedző, nem tudom szakmai szempontból kommentálni a történteket. De ember vagyok – érző, küzdő lélek, aki becsüli a teljesítményt, az akarást, a munkát. És tudja, hogy az emberi mivoltunkból nemcsak csodás teljesítmények, hanem ugyanúgy tökéletlenségek, hibák, és tévedések is fakadnak.

Jó lenne, ha végre nem akarnánk ezért senkit meghurcolni. Jó lenne, ha nem tudnánk azt is biztosan, amihez nem értünk. Jó lenne, ha végre emberi szemlélet uralkodna a világban. Nem adom fel, bízom benne, hogy talán egyszer eljön ez is. De addig néha kiabálni kell azoknak is, akik nem ostobák.

Nyitókép: Wikipédia