Nem érzem magam egésznek, ha hiányzik belőlem a szerelem!

Elegem van. Elegem a sok neten (és a való életben) arcomba csapódó, szinglivezér okosságból. Abból, hogy találd meg magad egyedül is, szeresd magad, légy erős, akkor találsz párt, amikor majd egész leszel egyedül is.

Tegye fel a kezét, aki úgy talált párt, hogy teljes egész volt! Hogy úgy érezte, bár évek óta egyedül van, és vágyna egy társra, de egésznek érzi magát. 100 százalékosnak. Létezik ilyen? Alapvető igényünk (kevés kivétellel), hogy társunk legyen. Előfordul, hogy valaki elveszíti a párját, mert meghalt, és képtelen kapcsolódni máshoz. Mert a halál a szerelmet nem oltja ki. Ezen tulajdonképpen semmi csodálkozni való nincs.

Pont annyira semmi meglepő nincs ebben, mint abban, hogy a szerelem nincs korhoz kötve. Igen, ahhoz is kell idő, míg az ember elgyászolja a volt szerelmet – akár ő hagyott el, akár őt hagyták el. De hogy melózzon magán évekig, mert azt gondolja, nem elég jó, nem elég tökéletes, aztán szép lassan eltelik az élete, ez nettó marhaság. Vagy olyannyira megszokja a nagy igyekezet közepette, hogy egyedül van, hogy már tényleg alkalmatlanná válik arra, hogy elviseljen maga mellett egy másik embert.

Miféle megfelelési kényszert generál bennünk a sok okos megmondó? Mert lehet, hogy a fejünkben ott a kép, hogy majd mikor leszünk készen, de ez olyan lehet, mint a csacsi esete, akinek az orra elé lógatnak egy répát, az a nyomorult meg csak lohol utána, de sosem éri utol. Mert az gondolja, még nincs készen. Kapásból utasítja el a jelentkezőket, akiknek meglehet, pont úgy lenne jó, ahogy van.

De a belső görcsök, a tökéletesre való törekvés olyan csúszásokat csinálnak benne, amik miatt azt érzi: így, a jelen állapotában a kutyának nem kellene. Mert még félkész. Benne vagyok a korban rendesen, és rá kellett jöjjek, hogy régen minden egyszerűbb volt. A fene nem gondolkodott azon, hogy mégis milyenek vagyunk, megfelelőek vagyunk-e.

Ha nem jött össze a vágyott kapcsolat, sírtunk két napot a Je’taime című számra, majd kifújtuk az orrunkat, és mentünk (éltünk!) tovább. Nem elemezgettük agyon se magunkat, se a másikat. Ha nem volt jó, szakítottunk, ha jó volt, leéltünk vele egy életet, vagy néhány évet, és ha nem működött, elváltunk csendben, nem a világba harsogva, és mindenki megtartotta magának az okokat és a problémákat.

FORRÁS: UNSPLAS

Ha pedig jó volt, a fene se nézte a mérleget meg a centiket, a belső értékeket, erősséget, faszalányságot, hanem egyszerűen boldogok voltunk. Úgy voltunk jók nekik, ahogy voltunk. Nem formáltuk magunkat, nem tekintettünk örök elégedetlenkedőként magunkra. Azt hiszem, az emberek többségének tényleg az a baja, hogy túl van bonyolítva a világ.

Nem gondolom, hogy homokba kellene dugni a fejünket, és nem kívánok a „bezzeg régen minden jobb volt” demagógiájába esni, egyszerűen csak besokalltam. Ma már mindenki jobban tudja, mi a jó, és nem fél ennek hangot adni különböző portálokon. Tele a világ kanapé pszichológusokkal és életvezetési tanácsadókkal.

Holott önmagunkon kívül ezt senki nem tudhatja jobban, hogy vagyunk jók.

Se az internet világa, se egy másik, az életünkbe okoskodó ember. Ahogy azt sem tudhatja más rajtunk kívül, hogy milyen emberre van szükségünk. Le kéne szoknunk a túlelemzésről. Felemelni a fejünket, látni, és élni az életet. Talán több esélye lenne az egymásra találásnak.

Nyitókép: Unsplash