Annyi hazug férfit szerettem, hogy már az igazinak sem hiszek!

Timi már hetek óta gyomorgörccsel járt be a munkahelyére. Nem a munkájával volt gondja, a magánéletét nem tudta kizárni a mindennapokból. Hiába igyekezett elterelni a gondolatait és kizárólag a feladataira koncentrálni, gondjai rányomták a bélyegüket a mindennapjaira.

Eleinte azért leküzdötte a gyötrődését. Két kezével simította szét a torkában folyton-folyvást növekvő gombócot, mantrázta magában, hogy minden rendben van. És valójában tényleg nem voltak nagy problémái. Egyszerűen egy új helyzettel találta szemben magát, amiben nemhogy neki, de az ismerőseinek sem volt része azelőtt.

Nem volt tankönyv, amiből megtanulhatta volna, mi ilyenkor a teendő – és minél többet mondták a barátai, hogy minden a legnagyobb rendben van az életében, ő annál inkább kételkedett ebben. Nem volt magával kibékülve, és mindenre kivetítette a megfelelni vágyást, a meg nem értettséget. Elvárta, hogy tudják, mi a baja, holott ő sem értette, mi bántja igazán.

Az a fajta lány volt, akinek kellettek a szép szavak, és rosszabb napjain szépen be is dőlt minden hazugságnak. Nem számított más, csak a pillanat. Csak a visszhangzó, szép, hazug ígéretek a fülében. Emellett persze volt realista énje is, és pontosan tudta, hogy nem jó dolog ilyen hiszékenynek lenni, mert csak a saját szívében forgatja a kést, és még csak nem is okolhatja érte a másikat.

De néha nem bánta. Néha jólesett unalomból szenvedni kicsit. Aztán jött Milán, aki nem mondott neki az égvilágon semmi szívmelengetőt. Kedves volt, de tárgyilagos. Ám hiába maradtak el az áhított szerelmi vallomások, minden mozdulatnak szíve volt. Minden tettben szenvedély lüktetett, minden ölelésben lángolt a lélek. Minden egymás szemébe nézős, örökkévalónak tűnő pillanatban a közös jövőjüket látták.

FORRÁS: UNSPLASH

És bár Milán jobb napjain utalt a szép, boldog közös jövőre, amikor kiszagolta, hogy Timi érzelmei mennyire komolyak, igyekezett hárítani minden lelkizést. Mondván, ő nem jó ezekben a dolgokban. Egyszerű, korántsem nagyvilági férfi volt, de igyekezett a tenyerén hordozni a lányt. Utazni vitte, alkoholmámoros sétákon rózsát lopott neki, és ott hagyta a holmiját a lakásában. Mintha véletlen lett volna…

Pedig nem volt az. Timi pedig alig várta, hogy a tárgyak után végre a férfi is hozzá költözzön. Mégis félt. Ha nem kapott elég figyelmet, ha nem volt elég kontakt, jöttek a gyilkos gondolatok. Az az átkozott megfelelési kényszer, az a fojtogató gombóc, hogy egy ilyen fickóhoz ő sosem lesz elég jó. Aztán amikor Milán jelentkezett, mintha minden félelme elpárolgott volna.

Függött tőle.

Minél inkább nem akart, annál inkább függött. Míg nem ismerték egymást,  boldog, szabad nőként élt, most viszont az élete minden apró töredékét a férfi viselkedésének rendelte alá. Hagyta, hogy a kétségek elárasszák az elméjét, hagyta a zöld szemű szörnynek, hogy gombócot nevelgessen a torkában. Pedig tudta, hogy Milánnak nem kell más.

Tudta, mennyire különleges a számára, mennyire hálás, hogy egymásra találtak. Tudta, hogy ő is bármit megtenne a férfiért, a boldogságukért, mégis félt. Hogy talán nem lesz rá lehetősége. Talán Milán ráun majd. Arról nem beszélve, hogy az érzéseit erőszakkal kellett magában tartania. Nem mert róluk beszélni, nehogy elijessze a társát. Ettől csak még ingerültebb lett, és a fájdalom könnyeit gyűjtögette lezárt szempillái alatt.

Pedig valójában semmi gond nem volt, csupán máshogy fejezték ki az érzelmeiket. Timi hiába tudta, hogy ez teljesen rendben van, agyának egy része mégis képtelen volt felfogni. Azért mégis szerencséje volt, mert felismerte, hogy a problémák forrása saját maga… Így talán lesz még ideje a szétesett énjét legbelül összerakni, hogy egy felszabadult, kiteljesedett szerelmi kapcsolatban élhessenek tovább – boldogan.

Nyitókép: Unsplash