Arcomra fagytak a könnyek – már hidegen hagy az árulásod…
Városok őserdeiben kavargunk mi, emberek. Hol a forró aszfalt perzsel, hol a ráfagyott jég ropogó hidegségét érezzük a talpunk alatt. Átmenet aligha van. Akárcsak a szívünk útjain…
Mert amikor már-már fájdalmas melegséget élünk át, benne van minden jó. Minden emlékekben feltörő csók, minden buja érintés, amelyeket szenvedélyes éjjeleken át kaptunk és adtunk. Benne vannak a hajnali beszélgetések, miközben a beszűrődő lámpafény homályában nézted a másikat, és azt kívántad: az idő most álljon meg, mert az örökkévalóságig akarod ezt az érzést… Ezek a pillanatok rejtettek minden esküt, minden ígéretet, minden olyan szót és mondatot, amivel egymáshoz kötöttétek a másikat és hittétek: ennek soha nem lesz vége. Hiszen akkor súlytalanul gabalyodtatok egymásba, becéző szavak mögé bújva. Mert annyi rontott kapcsolat, szerelemnek hitt illúzió után végül megtaláltátok, akire kétségek nélkül rábíznátok még az életeteket is.
Ilyenkor a világ legtermészetesebb módján öltjük magunkra a naivitás köntösét, a realitás gúnyáját egy kicsit a fiók és a szívünk mélyére rejtve. Bízva benne, hogy az enyészet fogja ott megenni, mert soha többé nem lesz rá szükségünk…
A ládinkánkba bekerülnek ezek a nappalok és éjjelek, számtalan helyszínnel, megannyi zenével és dallammal, amit egy kicsit mindenki magáénak érez. Hiszen ez akkor szólt a rádióban amikor… Az a másik pedig akkor csendült fel, amikor… Mosolyra húzza az ajkaid, virágba borítja a szíved, és akár még az autóillatosítót is érzed az orrodban, hiszen amaz meg akkor szólt, amikor pontosan oda mentetek, ahova… És akkor átsandítva láttad, hogy dúdol, hogy énekel. Még talán feljebb is hangosította a zenét, és fogalma sincs, hogy te minderre milyen élesen emlékszel.
Aztán máskor mereven bámulod a bakancsod lépteid közben, eleinte félve, hogy elesel a latyakos úton – végül már nem tartasz ettől. Hiszen tudod, hogy a gondolataid vastag burka megvédene. Ez azonban közel sem kényelmes… Feszít, fájó rémülettel marja a húsod, a csontjaid, és szinte rád fagynak a könnycseppek, amelyek lefelé peregnek az arcodon… Mert dermesztőek a szívedben azok a rések, amik a forró jelenetek után maradtak.
FORRÁS: UNSPLASH
Bárcsak sima rések lennének, de nem azok. Kitöltik a hideg éjszakák, amikor már a Hold világította a szobát szomorúan figyelve téged. Mert hiába akart fényt csiholni a lelkedbe, az ölelő karok nélküli tested csak a zokogás rázta meg néha. Az üres réseken belül ott tanyáztak azok a durva, csalódást keltő mondatok, tettek és jelenetek, amikről azt hitted, ezek csak valami gonosz, távoli galaxisban léteznek. Ám észrevétlenül surrantak az életedbe, hogy beköltözzenek az elmédbe, a megbocsátás, feledés és elfogadás leckéjét unalomig mondogatva neked. Te pedig, mint egy kisdiák, a sok meg nem tanult tananyag között lavírozol, elveszve, utat keresve… Vajon mi az, ami fontos? Mi az, ami kell az élet folytatásához? És vajon mit vagy kit lehet sutba dobni, mert nem való sem neked, sem hozzád…?
Bárcsak tudnád a helyes irányt! Bárcsak kaptál volna annyi bölcsességet, tudást, bárcsak elolvastad volna a születésednél az apróbetűs részt is, hogy tudd: mi az, amit büntetlenül megengedhetsz az embereknek magaddal szemben? Anélkül, hogy károkat okozna benned, és ezt cipelnéd át egyik kapcsolatról a másikra egy életen át.
Ha lenne egy térkép lelkedben, ami mutatja az elszenvedett sérüléseket, olyan kesze-kusza lenne, hogy még egy kívülálló sem tudna rajta eligazodni. Nem még az, aki viseli ezeket. És nem szűnnek meg, nem gyógyulnak meg, örökké sebhelyként virítanak rajtad. Aztán eljön az idő minden ember életében, amikor már nem fér rá több… Amikor azt mondja: eddig és ne tovább! Bárcsak le lehetne törölni mindent, bárcsak egy üres vászonná tudná mindenki festeni! Bárcsak ezzel az ésszel és tapasztalattal újrakezdhetnénk az életünket…
De nem kezdhetjük. Így talán a legjobb, amit tehetünk, hogy nem piszkáljuk örökké ezeket a hegeket, hanem elfogadjuk, hogy már ott vannak, hozzánk tartoznak. És abból próbáljuk kihozni a legjobb ébredés utáni életet, amiben éppen vagyunk…
Nyitókép:: Unsplash
