Idegennek érzem a gyerekem. Mérgező anya vagyok?

Annyit hallok mostanában mérgező anyákról, akik verbális bántalmazók, érzelmi zsarnokok, nem tűrnek ellentmondást, nem fogadják el a gyerekeiket, nem tisztelik a határokat. Szavaikkal egy életre megnyomorítják azt, akit a világon a legjobban kéne szeretniük. 

Borzasztó, amikor ezekről az anyákról beszélnek felnőtt emberek, és még borzasztóbb, amikor magamra ismerek egy-egy mondatukban. Vajon én mérgező szülő vagyok?

Este 11 óra. Ülök egy pohár borral a kezemben. Már megint felemeltem a hangom! Már megint úgy ment el a kamasz gyerekem aludni, hogy előtte még összevesztünk, hegyi beszédet tartottam, megbántottam. Ő vonogatta a vállát, forgatta a szemét. Tuti szörnyen rossz anya vagyok. Pedig az életem adnám érte. Mégis sokszor úgy érzem, ő a tűz, én a víz, ő a fehér, én a fekete. Mintha semmiben sem hasonlítanánk.

Elég annyi a mérgező szülőséghez, hogy egy gyakorlatias – és a határokat minden körülmények közt betartó – anyának születik egy szabadon szárnyaló, szabad gondolkodású, művész gyereke? Vajon mérgező anya az, aki a saját értékrendjét szeretné továbbadni? De egyre inkább azt érzi, semmi más a nevelése, mint presszió a gyerekre…

FORRÁS: UNSPLASH

Aki tudja, hogy asszertíven kéne kommunikálni, de helyette hangosan utasít és bánt – és utálja magát, de abban a pillanatban képtelen józanul mérlegelni. Aztán persze jön a bűntudat. Keresi a helyes megoldást. Keresi azt az anyát, aki mosolyog, és nem mérgez, aki ismeri és szereti önmagát, a határait, és képes a saját érdekeit a másik érdekeivel együtt kezelni. Tudja, hogy így kellene csinálni, de újra és újra szembesül azzal, hogy elbukott.

Mérgező anya vagyok, mert kicsit hosszabb időbe telt megértenem, hogy a gyerekem nem olyan, mint amilyennek képzeltem, mikor még csak a pocakomban volt? És még csak nem is olyan, mint én. Más tetszik neki, más dolgokat szeret csinálni, mást gondol a boldogságról, másképp képzeli el a jövőjét. Hol az a pont, amikor el kell engednem a saját nevelési elveimet a gyerek pszichés egészségének érdekében?

Minden erőfeszítésem ellenére lehet, hogy néhány év múlva azt mondja majd egy pszichológus a lányomnak: „Kedves hölgyem! Első és legfontosabb, hogy tudja, nem az ön hibája, hanem az anyjáé!”

Áh! Hiszen van egy felnőtt gyerekem, akit nem mérgeztem meg. Mikor változtam át mérgező anyává?

Este 11 óra. Ülök egy pohár borral a kezemben és az anyukámra gondolok. Nem volt verbális bántalmazó, nem nyomorított meg, nem akarta, hogy másmilyen legyek, mint amilyen vagyok. Azt hiszem, feltétel nélkül szeretett. Én is feltétel nélkül szeretem a gyerekem… vagy nem?

Téboly, ha az ember úgy mérgezi a gyerekét, hogy közben nem akar neki rosszat. Hogy közben nagyon szeretné elfogadni olyannak, amilyen. Szeretne végtelen empátiával állni hozzá, megértően hallgatni mindent, amit mond, érteni a gondolatait és nem felülbírálni a cselekedeteit. Mindent  megtennék, hogy ne érezzem magam mérgező anyának. Meg is fogadom, hogy holnaptól én magam leszek a megtestesült bölcsesség.

Kár, hogy reggel ledobva hagyja a holmiját, még ki sem nyitotta a szemét, már nyomja a telefont, otthagyja az asztalon a reggeli maradékot… Nincs kedve semmihez, vonogatja a vállát, és a szókincse kimerül a „semmi” és a „nem tudom” szavakban. Jó lenne tudni, hogy most akkor mérgező anya vagyok – vagy az majd csak a kamaszkor után kezdődik?

Nyitókép: Unsplash

Tovább olvasok