Amiről senki sem beszél a családi élet kapcsán

A család szent és sérthetetlen! Ez az egyetlen értelme a létezésnek! Ám vannak, akik bizonytalanok mindebben, és úgy érzik, egyedül talán jobb lett volna. Kevesen merik bevallani, és persze a saját családjuknak sosem tennék.

„Én nem választottam rosszul a feleségem személyében. Annak ellenére, hogy engem is megcsapott a kísértés szele párszor. Hűtlen is voltam, bevallom, és ezzel együtt sokszor bizonytalan. Szerelembe is estem mellette, de végül mindig visszataláltam hozzá. Jó társam. A gyerekeimet én sem lennék képes elhagyni, mint oly sokan.

Nem mondom, hogy ők tartanak ott engem, de én azt látom a környezetemben, hogy a kapcsolatok, házasságok fő mozgatórugói a gyerekek, ami bizonyos szempontból jó, bizonyos szempontból rossz. Sokan azt gondolják, ha a gyerekek elég nagyok lesznek majd, esetleg új társat választanak, aki megfelel a személyiségüknek, ami már közel sem biztos, hogy olyan, mint évtizedekkel ezelőtt.

Aztán úgy vannak vele egy idő után: ha már eddig együtt voltak, rúgjanak fel mindent? Inkább maradnak… Persze vannak, akik megfontolják, és ha jön a boldogság, bátor – avagy ostoba – döntést hoznak és lelépnek, de szerintem a nagy többség inkább megalkuszik. Félnek az ismeretlentől, sok helyen anyagi függés is van, és maradnak a hátsójukon egy életen át. Megszokásból, ragaszkodásból, ám kevésbé szerelemből…”

/Karesz, 48/

„Nem tudom, hogy igazán bejött-e nekem ez a családi élet. Néha legszívesebben a hajam tépném és világgá mennék. Egyedül. Az a fajta logisztika, amit le kell művelni napról napra, kész őrület. A legmenőbb logisztikai cég egy munkás napja kukába való ehhez képest. Sokszor legszívesebben besétálnék a boltba és időgépet vennék kilóra. Visszarángatnám magam és a férjem is arra az időszakra, mikor megismerkedtünk.

Közel sem vagyunk még nyugdíjasok, de le merem fogadni, hogy sokaknak izgalmasabb az élete, mint a miénk. Úgy szexelnék néha olyan mocskos, gátlástalan módon, mint régen. Ebben csak az a szánalmas, hogy lehet, ő is. Mégis sokszor már ahhoz is fáradtak vagyunk, hogy erről beszéljünk, pedig kellene. Amikor az ember tudja az egész ágybeli procedúrát meg menetet, az nem túl izgató. Komolyan, sokszor már csak az tart vissza egy félredugástól, hogy ha lebuknék, a gyerekek ne gondolják azt, hogy az anyjuk egy lotyó, aki miatt tönkrement a család.

FORRÁS: PEXELS

De ez csak testiség. Egyébként tényleg szeretem a férjem, bár ezek után nem annyira hihető, tudom. Pedig tényleg. Aztán lehet, megszívom. Öregszem még pár évet, és ő lehet, meglép valami fiatal csitrivel, akivel – eleinte – még lehet az a gátlástalanság. Pedig velem is lehetne, csak valakinek lépni kellene…”

/Anna, 39/

„Mindenki ezzel a gyerek kérdéssel csesztetett évek óta. Már teljesen rosszul voltam tőle… Aztán megszületett a fiam, és mi tagadás… Imádom! Soha nem lennék képes elhagyni őt. Viszont nem vagyok benne biztos, hogy az anyjával tervezem leélni az életem. Sőt… majdnem biztos vagyok benne, hogy nem fog menni. Most úgy gondolom, felnevelem a fiam, hogy családban nőhessen fel, aztán új életet kezdek. És tudod, mit gondolok? Hogy nagyon sokan készülnek ilyen némán új életre. Mert másra vágynak, mert elképzeltek valamit, ahogy én is, de annak bizony köze sincs a mostani életemhez…”

/Tamás, 39/

„Fiatal korom óta mást sem hallottam a környezetemben, hogy ez a természetes, előbb-utóbb mindenki megállapodik, hiszen ez a dolgok normális rendje. Ám valamiért a család nehézségeiről senki nem beszélt. Nem beszéltek arról, hogy a tökéletesen monoton mindennapokban mennyire nehéz ezt összetartani. Mennyi munka van benne. Mindenki úgy állította be, hogy az ember ezzel ér révbe, ez a „végállomás”, így hát én is beálltam a sorba.

Egyrészt mert szerettem a párom – most is szeretem, ám ez az életforma néha sokkal strapásabb, mint amikor egyedül voltam. Az akkori nehézségek már-már eltörpülnek azok mellett, amiket átél az ember az évek alatt. Rajongásig szeretem a gyerekeim, miattuk mindenképp megérte, hogy megálltam. De velük is, amikor épp könnyebb időszak van, tuti jön egy olyan pár hét, hónap, ami megint keresztbehúz mindent, és vége az idillnek.

Ahogy a szövetségünkön belül a párkapcsolat is egy örök változás, ami miatt nekünk is örökké változtatni kell, és ez olykor marha fárasztó… Ha lenne lehetőség előre megnézni életünk filmjét, lehet, sokan másképp döntenének ilyen téren. Nem értem az embereket sem.

Oké, hogy előadják, hogy ez a legjobb, legszuperebb, legfontosabb dolog az életben, de őszintén kellene mesélni a mellette lévő negatív dolgokról is, hogy a fiatalok jobban tudjanak dönteni. Persze a szív akkor is elviszi ám az embereket, mindenki azt hiszi, hogy ők lesznek a kivételek. De valahol ez egy lutri… Csak próbálkozunk a felhőtlen boldogságra. Ha van olyan egyáltalán…”

/Kitti, 42/

Nyitókép: Unsplash