A leglángolóbb szerelem is közönybe fullad egyszer?

Emlékszel, milyen volt, amikor legelőször, mély levegővételekkel próbáltál erőt gyűjteni, hogy végre ki merd mondani, ami már olyan régóta feszíti a mellkasod? Ami szinte fojtogatott, de titkon mégis rettegtél tőle?

Miközben a szemeibe néztél, a legszebbekbe, amihez senkié nem volt fogható. És észre sem vetted, hogy épp olyan különös, ellágyult kifejezést öltött az arcod, mint amilyen csendes derűben játszott az övé. Felnőtt emberből hirtelen ismét esetlen, csetlő-botló kamasszá változtál, izzadó tenyérrel, remegő hanggal, és magad sem hitted, hogy viszonozni fogja, amit mondasz. Majd amikor végre kiszaladt a szádon, „szeretlek”, elöntött a határtalan megkönnyebbülés, mégis félve vártál a válaszra.

Ahogy a bal kezemre tévedt a pillantásom, újra meg újra az a bizonyos pillanat jutott az eszembe. Ez már csak ilyen. Magad sem tudod, mikor kezdett zavarni az arany karika az ujjadon. Mikor lett valahogy túl szoros, oda nem illő… Én, ha ideges voltam, vagy el-elkalandoztam egy pillanatra, mindig a gyűrűmet simogattam. Olyan volt mint egy mentőöv, ami a biztonsághoz köt. Egy ideig.

Már rég nem álltok meg csókolózni minden piros lámpánál? Nem húz be titkon félreeső, sötét kapualjakba, mert úgy érzi, minden perc elvesztegetett idő, amit a tested nélkül tölt? Nem nyúl be lopva a pólód alá, hogy érezhesse a bőröd érintését? Na és? Helyette ott van a bizalom… meg az összetartozás, meg a… Meg biztos egy csomó szuper dolog, ami két embert szelíd, csendes boldogságban élete végéig össze tud kötni.

Talán csak én vagyok ilyen elbaszott: nekem ez kevés. Talán csak engem töltött el csalódottsággal, hogy már észre sem vette, ha a reggeli rohanásban meztelen szaladtam ki a zuhany alól, vizes hajjal a hátamra tapadva… De az igazán nagy baj akkor kezdődik, amikor az összetartozást és bizalmat elfújja a szél.

Amikor egyre sűrűbben pillantasz a gyűrűdre. Ez már nem a düh, a falakat rengető veszekedések, az ujjal mutogatás időszaka. Ekkorra már belefáradtál, vagy egyszerűen csak rájöttél végre, hogy nincs értelme. A közöny pedig a legalattomosabbb gyilkos. Az áldozatával csak egy dolgot tehetsz, hogy meggyászolod.

Az, hogy ki volt az igazi vétkes, nem fontos. Eleinte jólesik a másikra mutogatni, de ez két emberes munka, együtt csesztétek el. Még szorítanád a kezét, de egyre erőtlenebbül viszonozza. Még megpróbálod felrázni valahogy – visszahozni. Mintha csak egy holtat gyaláznál. Hagyd végre békében nyugodni! Engedd el a kezét.

Tegnap még rád nevetett, és úgy ölelt, ahogy senki? Tökéletesnek látott, olyannak, ami már nem is emberi? Áldottad a sorsot, hogy megtaláltad? Engedd el a tegnapot! Egy nap az asztalon pihenő gyűrűmre néztem. Úgy próbáltam az ujjamra, mintha először viselném. Ismét a tegnap szépsége jutott az eszembe, az, amikor előttem térdelt, amikor ismét kamasszá vált a szemem előtt. Remegő hanggal, ellágyult arccal. Az én hangom is reszketett, amikor a kicsiny ékszeres dobozkát megláttam a kezében.

FORRÁS: UNSPLASH

Csakhogy a gyűrű valahogy már nem illett rám olyan jól, mint akkor. Idegen volt, mintha a saját kezemet is idegennek éreztem volna, mikor felhúztam az ujjamra. Hosszú percekig néztem…gyönyörű volt. Egyértelműen. Kilóg a többi közül, felemás, akár a viselője. Szándékosan csiszolták asszimetrikusra. Felemásságában volt szép, a girbe-gurba metszetek mentén csillogó, apró kis kövekkel az elején.

Mégsem tartozott már hozzám, bármennyire hasonlítottunk is, bármennyire is visszahozta a múltat. Egyre közönyösebben néztem a megjelenő képeket. Emlékszel, milyen volt, mikor mély lélegzetvételekkel próbáltál erőt gyűjteni, hogy végre ki merd mondani, ami már olyan régóta feszíti a mellkasod? Ami szinte fojtogatott, de titkon mégis rettegtél tőle? Miközben a szemeibe néztél, amik már régen nem voltak hatással rád.

De amikor végre kiszaladt a szádon, elöntött a határtalan megkönnyebbülés: „Már nem szeretlek.”

Persze, a te döntésed, hogy ebben a csendes, múltba kapaszkodó, katatón állapotban akarod-e leélni az életed. Én már csak azt láttam, ha a gyűrűre néztem, ami volt: egy gondosan megmunkált, profizmussal díszített, rideg fémkarikát.

Arról, aki adta, már csak egyetlen gondolat jutott az eszembe: azon kívül, hogy szerettem, semmi jót nem tudok elmondani róla. Ismét lehúztam a gyűrűt. Még hallottam a fém éles kis koppanását a fán. Féltő gonddal raktam vissza az asztalra. Elvégre, minden halottnak kijár a kegyelet.

Nyitókép: Pexels