Pechál Péter: „Na, fiam, akkor nekünk ennyi idő jutott.”

A tavalyi év nem volt könnyű számomra, és nem csak a vírushelyzet miatt. Év elején elvesztettem a nagymamámat, év végén pedig édesanyám is követte őt.

De most nem a gyászról akarok írni, nem ennek feldolgozásáról, hanem azokról a dolgokról, amiket kénytelen vagy végigcsinálni akkor, amikor a legkevésbé vagy erre alkalmas. Nálam ez már akkor elkezdődött, amikor alá kellett írnom a beleegyezést anyu műtétjéhez. Hiába volt tudatánál, az orvos a kockázat miatt szerette volna még egy hozzátartozó engedélyét.

Két lehetőség volt: ha nem műtik meg, biztosan meghal, ha megműtik, akkor 1% esélye van, hogy életben marad. Itt a papír, itt a toll, írd alá, hogy konkrétan semmi esélye nincs. Ezt többször is elismétli, az ötös lottó megnyerésének esélyeihez hasonlítja a felépülés lehetőségének esélyét. Vagy dönthetsz úgy, hogy biztosan hagyod meghalni pár napon belül.

Belekapaszkodtok a hajszálnyi reménybe, mindketten aláírjátok. Aztán amikor kimegy az orvos, mondj valamit, amikor anyád azt mondja: „Na, fiam, akkor nekünk ennyi idő jutott.” Dönts, hogy mi a legjobb válasz! Megragadod talán utolsó lehetőséget, amikor esélyed van elbúcsúzni? Bocsánatot kérsz minden olyan esetért, amikor te voltál a hülye, és megbántottad? Megköszönöd, hogy felnevelt?

Megnyugtatod a lelkiisemretedet, hogy úgy váltál el tőle, hogy mindent el tudtál mondani, amit akartál? És úgy hagyod a kórházi ágyon fekve, a műtétre váró édesanyádat, hogy belenyugodtatok, hogy nem fogja túlélni? Úgy töltse az éjszakát, hogy várja, mikor tolják be a műtőkocsin a biztos halálba? Vagy inkább legyintesz erre a mondatra, hogy „Ugyan, butaságokat beszélsz, egy csomó esélytelen műtétet túléltél már, ezt is túl fogod. Ne is beszélj ilyeneket!”

FORRÁS: UNSPLASH

Én ezt választottam. Kicsit mind a ketten elhittük, vagy úgy tettünk, mintha elhinnénk, mosolyogtunk, hogy persze nem nagy dolog ez. Hagytunk egy százaléknyi reményt, ami talán elég arra, hogy egy éjszakán átsegítsen. Talán elég arra, hogy egy életmentő műtéten átsegítsen. És amikor kérte, hogy pihenhessen, akkor úgy jöttünk el, hogy azt hallotta tőlem utoljára, hogy szeretlek anya. Azt hiszem, ennél többet nem is mondhatunk senkinek.

Viszont ehhez műtéthez nem volt elég a mi reményünk, nem élte túl. És ekkor jön a többi kötelező dolog, amiket nem akarsz megcsinálni, de kénytelen vagy. Felhívni telefonon a rokonokat és elmondani, mi történt. Üzeneteket írni és közölni a rossz hírt. Sokáig nem voltam képes leírni, hogy meghalt. Mindenféle szinonimákkal, és körmondatokkal kikerültem a szót, hogy halál. „Nem sikerült a műtét. Elment. Nem élte túl.” Teljesen idegen volt az a szó. Nem tudtam anyuval egy mondatban használni.

Majd egyedül mentem vissza a kórházba a holmijáért. Bejelentettem a bankban, mobilszolgáltatóhoz, munkáltatóhoz, hogy elhunyt. Bementem egy temetkezési vállalkozásba és elkezdtem intézi a temetést. Ülsz ott egy csomó papírral, és a temetkezési vállalkozó elhúz egy függönyt, ami mögött rengeteg urna áll sorban. Válassz: keresztes, galambos, görög mintás, fém, porcelán, fehér, arany. Fogalmam sincs. Nem akarok választani, de választani kell.

Ahogy ki kell választani a sírhelyet, koszorút, keresztet, papot, értesíteni a hozzátartozókat a temetés időpontjáról. Elmenni a temetésre és elbúcsúzni. Nem akarod, de muszáj. Lassan egy év telt el azóta, de a hagyatéki eljárás még mindig nem zárult le. Újabb és újabb dolgokat kell beszerezni, elintézni.

A közjegyző már nem kegyelettel teljes stílusban intézi az eljárást. Darálja a számokat, a paragrafusokat, mintha hangfelvétel készülne az ülésről. Látszik rajta, hogy csak le akarja tudni, hogy azt szeretné, ha minél kevesebbet kérdeznénk, hogy csak nyűg neki, és nincs kedve ezt csinálni. Nekem sincs.

Valakinek az elvesztése önmagában elég nagy teher egy emberre, a bürokratikus procedúrák pedig ezt még jobban megnehezítik.

Azt hiszem, abban nem nagyon lehet segíteni senkinek, hogy feldolgozza egy közeli hozzátartozója elvesztését. Ezt mindenkinek a saját módján, a saját tempójában kell lerendeznie magában. Viszont arról könnyen elfeledkezünk, hogy azokat az ügyeket is el kell rendeznünk amiket maga után hagyott. Nyilván ez a kisebbik feladat. De egy trauma feldolgozása közben baromi nehéz emlékezni arra, hogy hova tetted a temetésről a számlát, melyik fiókban van a halotti bizonyítvány, van-e még elmaradt, befizetetlen telefonszámla.

Azt akarod, hogy mindenki hagyjon békén, és ne kelljen még egy dolgot elintézni. Ne kelljen még egyszer végighallgatnod, hogy az elhunyt, az örökhagyó… Mert a fizikai világban is le kell zárnod ezeket a folyamatokat, hogy magadban is le tudd. És aki ebben részt vesz hozzátartozóként, hivatalos személyként, kérem, hogy mindig jusson eszébe, hogy bár a gyászt nem lehet átvállalni, de segítőkészséggel, türelemmel egy kicsit lehet könnyíteni rajta.

Nyitókép: Unsplash