Szülőszobai erőszak: Rémálmaimban kísért, amit át kellett élnem!

A történetem egy hétköznapi nő hétköznapi szülésének története. Meghitt élményre készültem, de elrettentő sztori lett belőle – és bizonyára nem az enyém az egyetlen…

Úgy kezdődött, hogy egy fülledt júliusi délutánon komótosan, pozitív energiákkal indultunk el mi, a kettőből három fősre duzzadni készülő kis család, az élet avatott szentélyébe. Egyből jött azonban a feketeleves: az első vizsgálat leginkább egy szarvasmarha inszeminációhoz volt hasonlatos, mert minden finomkodást (és vazelint) nélkülözött.

Miután az egész testem görcsbe rándult a fájdalomtól, elhangzott az a mondat, ami a trauma enyhülése után bizonyára szállóigévé válik a családunkban: „Korai még előadni a hattyú halálát.” Kétféleképpen reagálhattam volna erre. Az egyik, hogy hattyú a jó édes anyukád. A másik a teljes megsemmisülés. Az utóbbi a női lét egyik legnagyobb fizikai és lelki próbatétele előtt az álmoskönyv szerint sem jelent jót, de valahonnan – magam sem tudom, honnan, de talán a férjemből – erőt merítettem, és nem omlottam össze.

Nem olyan fából faragtak, hogy minden piszlicsáré kis kellemetlenségtől jajveszékeljek. De azért amikor egy ismeretlen szakember – vagy inkább szakbarbár – anélkül, hogy ismerne engem vagy a körülményeket, verbálisan a földbe döngöl, az számomra felér egy KO-val. Amikor ezt követően a fejem felett susmorogni kezdtek a szükséges beavatkozásokról, majd el is végeztek egyet a velem való egyeztetés nélkül, összeszedtem minden bátorságomat.

Megkértem az egyik hölgyet, hogy legyen már olyan kedves és tájékoztasson. Elvégre ez az én testem, akurvaéletbe! Nem szakmailag szerettem volna felülbírálni őt, pláne nem a nem létező kontrollmániámat akartam kiélni. Mindössze jólesett volna tudnom, mi következik, és mibe egyeztem bele, amikor félájultan szignózgattam az elém tolt papírokat.

Fel voltam ugyan készülve az érdekeim képviseletére, de amikor az “itt és most” van, akkor szülő nő legyen a talpán, aki kiáll magáért a fennálló gyakorlattal szemben. Ami, legalábbis tapasztalataim szerint, hát, szar. A hab a tortán az volt, amikor két embertelen tolófájás között arról folyt a bájcsevej, hogy az ügyeletes orvos nem méltóztatik befáradni a végjátékra, mer’ csak úgy. Talán a boríték hiánya miatt? Sosem fog kiderülni.

FORRÁS: UNSPLASH

Mit volt mit tenni, toltam. És persze a végeredmény, az a csöpp kis emberpalánta mindenért kárpótolt – de felejteni, azt nem fogok, és nem is akarok. Szeretnék a történetemmel rávilágítani a hibákra a mátrixban – ki tudja, hányadikként -, mert állítólag sok lúd disznót győz.

Aki segítő szakmát választ, és láthatóan megcsömörlik – vagy ami még ijesztőbb, soha nem is volt alkalmas rá -, miért nem gyakorol önvizsgálatot és vált?

Ezen tűnődöm azóta is két pelenkacsere között. Nem szokásom felelőtlenül dobálózni az erőszak szóval, szerintem mégis ezt alkalmaztak velem szemben. Egy enyhébb fizikait és egy súlyosabb lelkit. A létező legkiszolgáltatottabb helyzettel él vissza néhány orvos és szülésznő, ahelyett, hogy az empátia lenne a középső nevük.

Ezúton is köszönet illeti a társamat, aki fogta a kezemet akkor is, amikor a rendszer elengedte. Nincs mentség, részemről nincs bocsánat még akkor sem, ha az alulfizetettség a frusztrációjuk oka. De aztán a fiam pukizik egy egészségeset, és helyreáll a világ rendje. Az “elkövetők” közül pedig talán elolvassa valaki ezt a kirohanást. Ha éppen jó pillanatában találja meg és elgondolkodtatja, akkor már nem volt hiába újra felidézni a rossz emlékeket.

Nyitókép: Unsplash

Tovább olvasok