Miattad tért vissza belém az élet, és az érzelem…
És akkor megjelenik Ő. Az ébresztő. Jön az a nő vagy férfi, aki felkelt tetszhalott álmodból. Mint a tolvaj, aki el akar belőled lopni egy darabot. Besettenkedik az életedbe és az álmodba.
Finoman, avagy hirtelen és fájón levágva szemedről a hályogot, amin keresztül nézed az életed. Amiről nem is tudod, hogy élet-e valójában, hiszen a pulzusod olyan lagymatag már… Elgondolkozol: mikor csókolóztál szenvedélyesen észvesztve utoljára? Egyáltalán tudsz-e még úgy csókolózni? Vagy egyáltalán csak csókolózni… El lehet azt felejteni?! Ilyen és ehhez hasonló idétlen gondolatok cikáznak a fejedben, mint amikor tizenévesen az első csókról álmodoztál. Ám már eltelt pár évtized. És van valami mélységesen tragikus ebben a pár futó gondolatban, hogy most ismét az elsőt várod…
Azt az eszeveszettet, azt a fullasztót, ami már annyival több, mint tizenévesen. Mert ebben van már legalább annyi keserűség, mint öröm. Legalább annyi emlék, mint álmodozás a jövőről. Legalább annyi szunnyadó szenvedély, mint elfáradt érzés.
Mikor szeretkeztél utoljára úgy, hogy a tested remegése még utána sem hagyott alább, és a húsodba maró érintések égetően gyönyörű nyomot hagytak a bőrödön? Talán már erre sem emlékszel… És akkor jön Ő, szép szavakkal, tettekkel, gesztusokkal, burkolt, kimondott és titkolt vallomásokkal kezd el finoman újraéleszteni. Amelyektől a szíved dobbanása napról napra erősebb lesz. A vér elindul benned, egyre gyorsabban, egyre forróbban, életre keltve minden porcikád, és így egy idő után az életed is forrón, vörösen pezsdül fel a hideg szürkeség után.
És akkor megváltozol. Mintha csak egy farsangi bálba készülnél, átöltözöl, sokszor még a saját testedben is. Férfiként ledobsz pár kilót, új ruhákat veszel. Nőként előkerül az a csipkés harisnya, az új frizura. Az a szexi magassarkú, ami jó ideje várja premierjét a szekrényben, akárcsak a harsányabb rúzs a kilépőjét piperetáskádból, és az a parfüm is, amit csak “különleges” alkalmakra használsz.
De a lélek is átöltözik. Vagy talán az elsőként? Hiszen megjelenik a mosoly, és ami igazán feltűnő lesz, a szemed. Üveges, fénytelen álmából éled. Csillogni kezd, visszatér belé az élet és érzelem. Már nem csak „látásra” használod, hanem beszédre is. Beszélni fog, ahogy mélyen Ébresztőd szemébe nézel, és azokat a szavakat, amiket senki nem akar, vagy nem mer kimondani, harsányan kiabálja az arcába, de úgy, hogy szinte zavarba jön tőle.
FORRÁS: UNSPLASH
És bizony kiabálni kezd a csend is… Igen, az a csend, amit mikor észlelsz, legszívesebben befognád a füled, akkora zajt csap benned. Mert ebben a mérhetetlen némaságban ott van az a fajta feszültség, ami kilométereken és életeken át húzódik. Ez a hangos lélekzaj ott van a hangtalanul leírt üzenetekben, a metsző szótlanságban, abban az izgalomban, vágyban, ami annyi mindent mondatna veletek, de csak hallgatás van…
Hazudj még! Magadnak, neki. Hazudd, hogy jó ez így, hiszen a jelmezbálnak lassan vége, és visszaváltoztok azzá, akik voltatok. És visszajönnek a kilók, visszakerül a fiókba a csipkés harisnya, visszateszed a rúzst, a parfümöt, az izgalom pedig elmúlik, és leveted, mintha csak egy kölcsön jelmez lenne, aminek lejárt a bérlete. Hazudd jelentéktelen üzenetekkel, ordítóan néma csenddel, hogy sóhajok közepette újra visszaalszol, mert jobb lesz úgy mindenkinek. Hazudd, hogy elég az álom, a képzelet, ami csak a tiéd, és abba senki nem szólhat bele.
Hazudd még… De mióta is hazudod ezt? Ez idő alatt hányszor vetted fel újra a jelmezed és hányszor vetetted le, abban a reményben, hogy már örökre megszabadultál tőle? Ne reménykedj! Hasztalan. Hiszen felébresztettek. Ezután már sosem lesz nyugodt az álmod, míg a hajnal együtt nem ér titeket, de hazudd csak, hogy tudsz enélkül élni…
Nyitókép: Unsplash
