Ha abortuszra készülsz, élet és halál ura vagy…

A körméről kapargatta a körömlakkot. 5 napja festette ki, azon a bizonyos napon, miközben várt, és amikor minden világos lett. Amikor a jelek beigazolódtak, és a félelmek valósággá váltak. Ma pedig vele találkozott, hogy elmondja neki.

A beszélgetés alatt végig a kezét nézte, mintha szégyellte volna, ami történt. Nem tartott beszédet, egyenesen, egy kétszavas mondatban közölte. Igazából, mielőtt elindult volna a találkozóra tudta, hogy mi lesz a válasz, tudta, hogy mire számíthat. Nem várt megerősítést, nem várt biztatást vagy segítséget.

De mégis, amikor kimondta azt a két szót, nem akarta látni a másik arcát, így beszéd közben a nagyujján félig lekaparta a lila réteget. A kis körömlakk darabok belepattantak a kávéba, ami már félig kihűlt, mint a kettejük meg sem született kapcsolata. Emlékszik, amikor elindult, még azt képzelte büszkén, ellentmondást nem tűrően kommunikál és határozott, büszke marad. Kimért, távolságtartó, hűvös és tárgyilagos.

Ehelyett, mint egy asztal alá kúszó kutya szidás után, úgy ült magába szakadva az asztalnál. Egyre kisebb és kisebb szeretett volna lenni, begörbített háttal ült, de lélekben zsugorodott csak. Megmerevedett testükkel olyanok voltak, mint két idegen, akiknek az ereiben megállt a vér, és lelassult az idő is. Nem volt mozdulat. Nem voltak szavak. Csak a cipők orrát érő átható tekintet mindkét oldalon.

A szemük körül nem voltak még ráncok, most először keletkezett egy mindkettőjüknek, amikor megtudták, mi az igazi aggodalom és milyen érzés felnőttként dönteni. Dönteni egy nehéz kérdésben, amire nincs jó válasz, amiben nem dönthet helyettük senki. És amit halogatni sem lehet, vagy csak a szőnyeg alá söpörni, mint egy vitát.

Nagyobb dolog volt ez a mindennapi problémáknál, dönteni kellett, élet és halál urának lenni.

A nő ökölbe szorította a kezét, ezzel elrejtve a nagyujját, hogy ne lássa ő sem a lehullott körömlakkot, és a másik sem, aki talán igénytelennek tarthatja emiatt. Nem mintha bármit is számítana, többé úgysem látja. Pedig csak a félelem és a bizonytalanság tükröződött a lehulló lila darabokban.

FORRÁS: UNSPLASH

Egy másodpercre félrepillantott, és a szomszéd tányéron valaki ételében egy babszemet pillantott meg. A tankönyvi ábrákon látott embrió jutott eszébe. A mérete és a formája is egészen ilyen volt a fejében és az emlékezetében.

Aztán nézte tovább a cipőjét, a koszfoltos fehér tornacipőt, aminek ki volt kötődve félig a fűzője. Így gondolt magára is, mint egy rosszul befűzött cipőfűzőre, aminek olyan laza a masnija, hogy önmagát gáncsolja el. Nem akarta látni, hogy a másik megrémül, elsápad, vagy csak gyűlölni kezdi. Gyűlölni a közös vétkükért, egy hirtelen, meggondolatlan 10 percért, amiről voltaképpen egyikőjük sem tehetett.

Nem akarta látni a nem akarást. Anélkül, hogy felnézett volna, felállt és elindult, hogy ne késsen el az előre megbeszélt időpontjáról. Nem köszönt el, és amikor kilépett az ajtón, körbefonta a kezével az egész testét, átöltelte magát, hogy ne remegjen annyira. Tudta jól, hogy mi következik. Érezte legbelül.

Amikor kinyitotta a kétszárnyú ajtót, felfordult a gyomra a fertőtlenítőszagtól, ami belengte a szűkös teret. A székeket nézte, kereste a fix pontot, hogy elnyomja a szédülést. A szűk szoknyában összeszorította a combjait és leült. Nem nézett fel egy percre sem. Nem tudta, kik vannak körülötte, de ami kívül volt, nem is számított. Egyedül jött, de mégsem teljesen. Tudta, hogy ha kijön az orvosi szobából, akkor már tényleg igazán egyedül lesz. Az üres méhének gondolatától összeszakadt a szívében az anyai ösztön.

Nyitókép: Unsplash