A férjem császármetszést akar, hogy ne menjek tönkre “odalenn”…

Gyereket várunk. Amilyen váratlanul kopogtatott be hozzánk ez az új kis élet, annál nagyobb volt az örömünk. Igen, épp csak összeházasodtunk még, és teli volt a „listánk” közös álmokkal, amelyek egy része bizony gyerek nélküli volt.

De amikor rájöttem, hogy várandós vagyok, hirtelen minden más már egyáltalán nem tűnt fontosnak. A barátaink szinte mind tőlünk kicsit idősebb, gyerekes párok, úgyhogy izgalommal vártuk, hogyan fogják fogadni a nagy hírünket. Az egyik születésnapi összejövetelen aztán meg is teremtődött az alkalom.

Amikor már jól körberajongtuk az ünnepeltet, a férjem szót kért és azt mondta, nem akarjuk ellopni a show-t, de talán nincs ennél jobb alkalom együtt örülni a mi boldogságunknak is. Így is lett. Taps, üdvrivalgás, lábdobogás. Szinte éreztem, hogy a pici elégedetten nyugtázza: na, itt aztán várnak engem. Rajtam kívül mindenki újabb és újabb poharat vett a kezébe, hol a születésnapost, hol a mi babavárásunkat köszöntették.

A poharak csengésével a hangzavar is egyre erőteljesebb lett, mindenki egyre bátrabban és hangosabban kiabált be valamit. Amikor a mosdóból visszaértem, az egyik kisgyerekes anyuka barátnőnk felállt és azt mondta, most ő szeretne tósztot mondani, mégpedig ránk. „Na, kedves, boldog pocaklakós barátaink! Gratulálunk! Örülünk, hogy beléptek a szülői csapatba. Egyet mondhatok, dugjatok jó sokat addig, amíg a gyerek bent van, utána már úgysem fogtok.”

Egy pillanatra mindenki ledermedt, majd hangos nevetés tört ki. „Gréta mindig kimondja, amit gondol, akár igaza van, akár nem – kuncogott a mellettem ülő nő. – Most meg még valószínűleg igaza is van.” A mi nagy esténk azonban számunkra hirtelen rémálommá vált. És tényleg elloptuk a show-t, csak nem úgy, ahogy gondoltuk.

Ettől a pillanattól kezdve ugyanis mindenki a szülés utáni szexuális problémáiról beszélt, egymás szavába vágva. Gréta hirtelen szabadszájúsága és őszintesége mindenkit szóra bírt. Láttam szegény férjem, ahogyan szinte összement, amikor az egyik haverja az ujjaival kört formált és igen egyértelműen mutatta, hogy mi fog történni velünk a szülés után. És ez még az enyhébb változat volt.

Egy darabig bírtuk, aztán otthagytuk őket és napokig nem beszéltünk arról, ami történt. Aztán egyik este a férjem kicsit spiccesen jött haza. Mesélte, hogy a társaság férfi része újra találkozott, és ő megkérdezte, valójában mi volt ez az egész akkor este. „Ne haragudj – mondta -, épp csak elkezdtük a házasságot, nem akarom a legjobb részt máris abbahagyni.” Tudtam, hogy nem mennék semmire azzal, ha ezt kikérném magamnak, meg azt is láttam, hogy valóban bántja valami

Ő egy darabig üldögélt csendben, aztán megkérdezte: „Gondolkodtál már a császármetszésen?”

Esküszöm, hirtelen nem is értettem, hogy mit mond. Csak néztem rá értetlenül. Ő folytatta: „Azt mondják a többiek, hogy akiknek császárral szült a felesége, nem volt olyan brutális a változás utána, mint akiknél kibújt a gyerek. Érted, ugye?” Jól összevesztünk. Nem is ismertem ezt az arcát. Mint valami saját birtokát védő gazda, úgy beszélt a testemről, aminek a gyerekünk megszületése után is muszáj ugyanúgy működnie, mint addig.

Valahogy mintha hirtelen egy érzés és történet nélküli használati tárggyá kezdett volna válni, aminek a működésére garanciát vállaltam a házasságkötéskor kimondott igennel. Felhívtam a legjobb barátnőmet másnap, hogy elsírjam a bánatom. Támogatást és megértést vártam, hiszen ő már régóta házas, nyilván sokkal többet tud erről az egészről, mint én. Meghallgatott. Hallgatott. A csendje szokatlan volt.

– Mit vársz tőlem, Hajnikám? – kérdezte.

– Hogy mondd, hogy ez az egész egy baromság, minden úgy lesz, ahogyan most van, és… – sírtam el magam.

Sokáig mesélt. Csendesen. A saját első szüléséről, majd a második programozott császárról. A saját félelméről és arról, hogy a férje hogyan lett a szülés után depressziós. Hogyan mentek el egymás mellett hónapokig, épp azért, mert szemérmesek voltak, nem beszéltek a szexről, nem beszéltek a megváltozott dolgokról.

És hogy épp ezek a dolgok hogyan vezették el a második szülésnél oda, hogy megbeszélte az orvosával: császárral fog szülni. És hogy megbánta. Ezért nem tud nekem ebben mondani semmit. Persze valamit mégis. Azt, hogy épp egy csodavárásban vagyunk a férjemmel mi ketten. Ketten, ez a lényeg.

Mert mindkettőnk élete. Mindhármunk jövője. Beszélgessünk sokat. Láttassuk meg egymással a vágyainkat, és a szorongásainkat is. Ha bármit kimondhatunk, mindent meggyógyíthatunk. Neki már a második gyereke is öt éves, és még csak nemrég jött rá erre. Csak reménykedik benne, hogy nem későn…

Hajni történetét lejegyezte Bali Edina Zsanna.

Nyitókép: Unsplash