Apa és apu – így is lehet teljes a család

Napjainkban már sokaknak ismerősen csenghet Pál Marci és Hanol Ádámapa és apu – története. De 2017-ben, amikor először hallottam róluk a Tabukról tabuk nélkül sajtóvetítésén, akkor könnyes szemmel csak az fogalmazódott meg bennem, hogy milyen szerencsés az a kisfiú, aki a személyükben találhat szerető családra.

Hiszen mi lehet annál nagyobb boldogság, mint állami gondozásból igazi otthonra lelni? A kérdés költői, a válaszok pedig igen sokszínűek, ahogy azt mindannyian tudjuk. Az alábbiakban pedig Pál Marci igyekezett bepillantást engedni a dolgos hétköznapok, a kisgyermekes lét és a nyilvánosság felvállalásának keresztmetszetéből.

– Hogy viselitek a nyilvánosságot?

Nagyon furcsa, hogy megismernek bennünket az utcán. Ugyanakkor végtelenül megható, hogy mindig mindenhol ugyanaz hangzik el: köszönik a munkánkat. Legtöbbször nem is LMBTQ emberekről van szó, és ez számunkra is meglepő. A nyilvánosság árnyoldalait nem igazán tapasztaljuk, hála az égnek. Még vidéken, ahol kórházba kerültünk Andrissal sem ért bennünket rossz tapasztalat.

Úgy érezzük, onnantól kezdve, hogy látják, hús-vér ember vagy, ugyanúgy szereted a gyereked, ahogy bárki… valójában fel sem merül, hogy másként kezeljenek. A kórházban a nővérek szeme sem rebbent, amikor mondtuk, hogy anyuka nincs, de két apuka van. Ezek vagyunk mi, amit látnak a követőink az Instagramon, Tiktokon. Ilyen cukinak tűnik, abszolút nem tökéletes, cserébe őszinte és valójában egy átlagos család. Minden sallangtól mentesen.

FORRÁS: PÁL MARCI

– A pécsi Pride-on anyukád is felszólalt. Milyen érzés volt?

Az egész esemény úgy, ahogy van, nagyon jó volt. Főleg, mert tudom, hogy 17-18 évesen nekem is sokat jelentett volna egy ilyen rendezvény. Rengeteget adott volna, ha látom, hogy nem vagyok egyedül. Az meg már igazán hab volt a tortán, hogy ezer éve nem látott általános iskolai osztálytársak jöttek el támogatásuk jeléül.

– Emlékszel még, hogy kinek bújtál elő először?

Az osztályfőnökömnek coming outoltam elsőként, de bevallom, nem emlékszem, hogy mit reagált. Azt tudom, hogy hol voltunk, mit ittam és borzalmasan izgultam, de nem tudom felidézni, hogy mit mondtam. Az viszont megvan, hogy segített kimondani. És egy szikla legördült a lelkemről. Úgy éreztem, hogy elindultam az úton. Egy pozitív visszacsatolás volt, ahogy reagált.

– Szeretnétek még örökbe fogadni?

Alapvetően nagy családot szeretnénk. Ha lehetne több gyerek, az tök jó lenne. Ugyanakkor most kezdünk megbarátkozni azzal a gondolattal is, hogy teljesen rendben van, ha hárman maradunk. Plusz persze Walter, a kutya. Aztán pedig, ha a sors is úgy akarja, akkor majd lehet Andrisnak tesója. Hiszünk abban, hogy több gyerek nagyobb boldogság, de így is teljes az életünk.

– Egyetlen párkapcsolatnak sem könnyű megélnie, hogy a kettőből hárman lesznek. Ti ezt hogy éltétek meg?

Mi ezen nagyon tudatosan dolgozunk. Folyamatosan járunk párterápiára, abban a percben kezdtük el, amikor tudtuk, hogy örökbe fogadunk. Nem azért kezdtünk el terápiába járni, mert bármi baj lett volna a kapcsolatunkkal, hanem pont azért, hogy ne legyen. Megelőzés jelleggel. Önmagában az nagyon sokat segít, hogy meghatározott időközönként másfél órában csak és kizárólag magunkról beszélünk.

Nekünk ez rengeteget segít, mivel a gyerek megérkezése számunkra is teljesen új és ismeretlen terep volt. A terápia segítségével tanultunk meg egymással jól kommunikálni, konfliktust kezelni, a gyereknevelést tudatosan véghez vinni. Lefektettük, hogy mik azok az alapok, amikben egyetértünk – ilyen mondjuk a nevelése -, de például abban nem, hogy kaphat-e csokit vacsora után, vagy sem.

– Mi a válasz azoknak, akik attól félnek, hogy az azonos nemű szülői felállás miatt lesz meleg a gyerek?

Ha valaki attól félti a gyerekét, hogy meleg lesz, akkor egyrészt azt tudom mondani, hogy és akkor mi van, ha meleg lesz? Az más tészta, hogy nem lesz neki egyszerű Magyarországon. Mindenképpen egy extra kihívást kap, de melegként is lehet teljes életet élni.

Másrészt pedig, hogy a melegek 99,999 százaléka heteró családban nőtt fel. Én is úgy nőttem fel, hogy egyáltalán nem beszélgettünk ilyesmiről, fel sem merült mint lehetőség. Azt tudtam, hogy a családomban van elfogadás, de mivel ez soha nem volt téma, így nagyon nehezen bújtam elő a szüleimnek 18 évesen.

Csak ugye ők sem tudták, hogy hogyan kellene kezelni jól a helyzetet. Apukám azt mondta, hogy tudta, anyukám pedig, hogy nem. Az nagyon jó volt, hogy apukám nem akart rákérdezni, hanem megvárta, hogy én álljak vele elő.

– Fontos, hogy a szülő ne erőltesse az előbújást?

Szerintem szerencsésebb, ha a gyerek akkor bújik elő, amikor úgy érzi, hogy biztonsággal megteheti. A szülő közben segítheti a gyerekét azzal, hogy biztosítja a szeretetéről, ami nem feltételhez kötött.

Nyitókép: Pál Marci

KREATÍV ÍRÁS KURZUS PECHÁL PETIVEL!

Ha mindig is érdekelt az írás tudománya, de még sose mertél klaviatúrát ragadni. Ha nem tudod, hogyan, de szeretnéd papírra vetni gondolataidat. Ha titokban csak a fióknak írogatsz, JELENTKEZZ vagy ADD AJÁNDÉKBA a kurzust! 🎄 Részeltekért írj az info@igazino.hu mail címr

Tovább olvasok