Ha volnál nekem, kibírnám a világ összes gondját…

Ha itt volnál velem, mellettem, elmondanám, hogy olyan nagyon régóta szeretnék már csacsogni veled újra. Úgy, mint régen. Gondokat, múltat, jövőt hagyva, nem bolygatva. Nagyokat nevetve, csak a jelenben létezve. Mintha csak kacajból állna az élet.

Szóviccekkel mulatva, a “hogy vagy, mi újság” kérdésre “semmi különös” választ adva. Közben zavarban ujjakat tördelve, egyik lábról a másikra állva, a cipő orrát nézve titkolnánk a tömérdek mondanivalót, mert ilyen apróságokra nincs se idő, se bátorság. Soha nincs időnk és bátorságunk…

Akkor, abban a lopott pár percben magamban még azt is elmondanám neked, mennyire vágyom az érintésed, ami biztosan úgy simítaná a bőröm, mint egy drága bársony. És hogy bárcsak a két karod végre olyan féltőn, szorosan ölelné a szívem, ami suttogásra késztetné a szád! És akkor talán te is elmondanád nekem, vagy csak magadban… hogy mennyire hiányoztam, és olyan sokat gondoltál rám, hogy nem telt napod nélkülem.

Akkor tudnám: nem voltam egyedül abban a lemenő napban, aminek a fénye már csak halványan világította kettőnk egét. És te pont annyira vártad, hogy végre megint az égre kússzon, mint én! Néznék már a szemedbe kicsit mélyebben, kicsit közelebbről. Eleinte talán el sem hinném, hogy újra látom. Talán elvesznék benne, és semmissé válna az a tömérdek mondanivaló a számon, még mielőtt hangot adnék nekik.

Ha mernék… Pedig azt is el kellene mondanom, hogy a lelkem küszöbén felejtetted magad. Hogy szándékosan, vagy csak így alakult? Ezt csak te tudhatod. Kérhetném, hogy szedd össze az utolsó parányi részt is, mert ébrednék már a zuhanásból. De még nem tudlak elengedni…

Tudod, attól félek, végül már olyan mélyre kerülök, hogy nem lesz visszaút. És te nem nyújtod a kezed, nem akarsz elkapni. Jó volna hinni, hogy még mielőtt földet érek, az öledbe kapsz, és nem kell a mélyből néznem téged, ahonnan én már nem tudok utánad menni. Ha hívsz, akkor sem. Hiszen csak álmokban élni az nem élet!

Tudnod kellene, hogy már egyre nehezebb a türelem csomagja. Egyre többször bizonytalanít el és sikítja a fejemben, hogy puszta illúzió, amelyet valóságnak hiszek. És lassan már leteszem, mert nehéz… Egyre többször, egyre hosszabb időkre gondolom, hogy délibábot kergetek, és nem tudom, meddig győzi le ezt az az érzés, hogy akarlak.

De te nem vagy sehol.

Közeleg az idő, hogy könnyek nélkül tudnám végignézni a távozásod, mert kopnak az emlékeim. Lassan olyan leszel, mint az álom egy idegen bőrébe bújva, kinek olyan emlékkönyvben van a helye, ahol arctalan alakok vannak. Kiket elfeledni késő, mert valahol a tudatba már örökre beköltöztek – de érzem, közeleg az a nap, amikor az arctalan alakként idéz téged a vágy. Mert nem vagy sehol…

Pedig, ha volnál nekem… akkor elmondhatnád megnyugtatásképpen azt is, hogy már nem mész messze soha többé az életemből. Már nem kell egyedül álljak a viharban, mert bár a saját harcait mindegyikünknek magának kell megvívni, de ha hátranézek, végre látlak téged.

És amikor az erőm elhagy, a szemed biztató villanásából újra töltődöm, a kezed érintésétől újra képes leszek cselekedni. Ha meggyötörnek a mindennapok, és vállam megroggyan a terhük alatt, te tudsz és akarsz annyi szeretetet adni, hogy attól könnyedén elbírom a világ összes gondját is.

És ha bármikor szomorú vagy dühös leszek, miattad, értünk ezeket képes leszek hátrahagyni. Hogy végre újra mosolyogva kicsit jobbá tegyem a világot, ami körülvesz. Ha volnál nekem… talán el kellene mondanom mindezt. De te nem vagy, és az emlékkönyvben egyre csak mosódik az arcod…

Tóth Zsuzsa novellája

Nyitókép: Unsplash