Egy életen át szerettem a fiút, aki becsapott…

Tudod édeském, annyira más volt akkortájt minden, mint most. Mi nem értjük egészen ezt a világot. A múltkor a fogadott unokám mutogatott valamit a telefonon, mosolyogva bólogattam. Nem értem én ezt.

De mondani sem akarom, mert tudom, hogy sokkal gyorsabban éltek, minthogy egy öregasszonynak magyarázzatok. Meg aztán, úgyis hiába mond bármit, elfelejtem… De sok minden másra, 60-70 évvel ezelőtti dolgokra úgy emlékszem, mintha csak egyet aludtam volna rá. Mi mindig korán keltünk, mentünk a marhákat őrizni a rétre nyanyuskámékkal.

Akkor már volt nekem egy rossz cipőm, a szomszéd halott leánykájáról maradt rám. De nem szerettem én azt hordani. Húzta a lépteim, úgy éreztem, sosem halt ki az a leány belőle, és rajtam keresztül akar a földön maradni. Nem is igen hordtam, bár sokszor jó lett volna, amikor még hideg volt a föld, vagy éppen a szúrós nyavalyákon keresztül kellett terelni a marhákat.

De akkor most nem emlékeznék, milyen, amikor a nedves fű cirógatja a talpam. Amikor már olyan nagyon hideg volt a lábam, hogy vártam a forró napsütést. Ha nagyon nem bírtam, odadugtam apámhoz, melengesse meg, ő meg mindig hangosan nevetett: „Te jány! Benned nincs is vér!”

Talán 12 éves lehettem, amikor a szomszéd legelőn megjelent az ott nyaraló pesti fiú. Kis vézna volt, semmi emberes nem volt benne. Fehér, sápadt bőre világított, eleinte sokat nevettünk rajta. Jött nyaralni vidékre a rokonokhoz. Jóanyját elvitte a nyavalya, apja dolgozott, nem akarta, hogy az utcákon csatangoljon a gyerek. Aztán egy délelőtt, amikor egyedül, gubbasztva ült a fa árnyékában, megsajnáltam, és odamentem hozzá.

Sovány kis csontos arca volt, a keze, mint egy lányé… De ahogy rám nézett azzal a világító kék szemével, édeském… én akkor úgy izzadni kezdtem, mint a legnagyobb kánikulában sem. Onnantól mi Jancsival minden nyáron elválaszthatatlanok lettünk! Nem voltam én csúnya leány, pár év múlva a falubéli legények közül páran szemet is vetettek rám, de nekem csak a pesti nyegle kellett – ahogy ők hívták.

De én olyan szerelmes voltam, számoltam a heteket, hónapokat! Éveken keresztül veszett vadként vártam a nyarakat, és csak az emlékek, a Jancsinak az a kék szeme tartotta bennem a lelket. No meg a leveleink, merthogy írtunk ám egymásnak! Igaz, neki ez sokkal jobban ment… Abban a pesti iskolában neki jobban megtanították. Nyanyuskámnak meg apámnak mondtam is, biz’ isten meglássák, nekem Jancsi lesz a férjem!

Ők sosem szóltak semmit, csak mosolyogva ingatták a fejüket. Aztán Jancsi meg is ígérte, hogy feleségül vesz, elmegyek vele Pestre, és ott élünk. Ez egy kicsit nem tetszett nekem, nem akartam én pesti úrikisasszony lenni, amikor még a cipőt is nehezen viselem. De miatta még oda is elmentem volna, el én! Megszelídítettem a gondolatot, és vártam a napot.

Az első csókot is tőle kaptam, de ez nagy titok volt. Jóapám szelíd ember volt, rajongásig szeretett engem, de elővette volna a nadrágszíjat, ha tudja… Aztán egyik nyáron, amikor én 16 múltam, Jancsi 17, nem jött. Hiába vártam napokig, aztán hetekig, nem érkezett meg. A kedvem messzire illant, az étel nem ízlett, így nem is ettem. A színek nem voltak ugyanolyanok, és a nyelvem szava is elakadt.

A bánat belém ragasztotta a szót. Apámék féltek, hogy belebetegszem, hát átmentek a szomszédba Jancsi után érdeklődni. A szomszéd morcos ember volt, most is csak egykedvűen mondta apámnak, hogy nem jön többet. Munkába állt, és készül az esküvőjére egy pesti kisasszonnyal. Szegény apám… azt sem tudta, hogy mondja el nekem, végül nem titkolhatta tovább.

Én akkor már nem éreztem semmit. A heteken át tartó szomorúság annyira nyomot hagyott bennem, hogy amikor kiderült a valóság, már nem tudta felszínre hozni még a könnyeimet se. Azóta talán csak egyszer ríttam utána, az esküvője napján. Sosem láttam többé, sosem beszéltünk többé. Az évek alatt talán több ezerszer újraolvastam a leveleit, már szinte alig látszik belőlük valami.

Úgy 30 éves lehettem, amikor írtam neki. Miért? Talán ezzel akartam örökre útjára bocsátani. Leírtam minden gondolatom, minden bánatom, és jó na… volt benne harag is! De azon a címen már biztosan nem ő lakik. Talán már az a ház sincs meg…

Nekem csak ő volt az egyetlen szerelmem. Becsapott, de már nem haragszom rá.

A másik leány biztosan sokkal szebb volt, meg aztán… lehet, én meg sem tudtam volna ott szokni, abban a nagyvárosban, ezen sokat gondolkodom. Aztán jött a Laci, jó ember volt, ő azt mondta, nem baj, ha mást szeretek, de ne haljunk már meg magányosan, feleségül vesz ő éngemet! De én nem akartam olyan lenni, mint a Jancsi… én nem akartam senkit se becsapni.

Hilda néni történetét Tóth Zsuzsa jegyezte le

Nyitókép: Unsplash