Inkább a szerelem fájjon, mint a magány…

2021-11-19 Esszencia

Utazunk. Suhannak a fák égig nyúló árnyai az ablak mellett. Látom a parkolókban az unottan várakozó, üres, megdermedt autókat. A mínuszok néhány pillanat alatt komorságot rajzoltak rájuk jégcseppekből. 

Közeleg az az időszak, amikor mindig jobban fáj a világ, mint általában. Mintha ilyenkor kicsit mindenből kimúlna a lélek. A kéz, ami az enyémbe simul, pihen. Csendben tűri az ujjaim simogatását. Nem rezzen. Talán a szerelmem egész lénye az álom mélyén van, míg én azon emésztem magam, mi lesz holnap. Hogy egyáltalán lesz-e holnap, és ha lesz, én csak így szeretném majd azt is. Vele, kéz a kézben.

Aztán elönt a semmiből a kétségbeesés. Dacolok. Vele, de főként magammal. Elhúznám melegséget adó kezem puha ujjai közül, de ő lágy erőszakkal fonja körbe a tenyerem, ujjait ösztönösen szorítja vissza a helyükre. Az enyéim közé. Elfordulok. Sötét van, de nem akarom behunyni a szemeimet. Nem akarom még gondolatban sem magam elé képzelni a boldog valóság és az esetleges elválás kontrasztját.

Tekintetem életet keres az éjszaka csöndjében. Még csak a szuszogását sem hallom. Próbálom magam máshová képzelni, erőszakkal lenyugtatni, kiverni a fejemből ezeket a gondolatokat, megfojtani a félelmet a szívemben, hogy legyen már ennek vége egyszer és mindenkorra. A nyarat idéző slágerek elnyomják lélegzetvételének tompa hangját. Csak az arcomat végigsimító melegségből érzékelem, hogy felém fordulva alszik.

Szívem szerint úgy szorítanám magamhoz, hogy repedjen bele a csontja a felismerésbe, mennyire fontos nekem. Hogy ő a minden. Fáj ez a temérdek érzelem, ugyanakkor a semmi. Fáj a tulajdon félelmem. Fáj, hogy annyira szeretnék kiszakadni a szerelméből, annyira szeretném visszakapni a régi életem – de amikor belém hasít a boldognak hitt életem emléke, mindig rájövök, hogy nem tudnék már nélküle élni.

FORRÁS: UNSPLASH

Nem is akarok. Akármilyen nehéz. Sokszor utálom magam, hogy miért nem voltam képes az egyszerű emberek életét választani, hogy miért kaptam ezt a kőkemény próbát az élettől újra. Ezt a próbát, a szürkének tűnő, mégis álomnak tetsző, de félelemmel körbefont mindennapokat. A rettegést, hogy mikor döntenek úgy a sorsunk felől, hogy elszakítanak egymástól. Semmiben nem hasonlítunk, mégis tökéletes egészet alkotunk ketten.

A nyugalmával vált az én állandó agyalástól széteső életem erős ragasztójává.

Ez a fájdalom a végtelennek tűnő, keményen megharcolt boldogságunk jutalma. És épp, ahogy a hiányát, ezt a fájdalmat is becsülöm. Szeretem és élvezem. Mert miatta kapom, mert általunk jött létre. A miénk. Hozzánk tartozik. Néha mintha tőr forogna a szívemben, ha belegondolok, miket éltünk át, és milyen életet szánnak nekünk mások. Néha mintha nem is tudnám felfogni, hogy ez az egész éppen velünk történik.

Mert ilyesmit jó esetben csak filmekben lát az ember. Annyira rémisztő. De legalább ilyen csodálatos. Minden egyes közös pillanatért a szó szoros értelmében is küzdünk. És én élvezem. Harcosok vagyunk, és büszke vagyok rá, amiért velem vállvetve harcol, sokszor önmagával is. Még ha csendben is teszi…

Nem hagy magamra a vívódásaimban, nem hagy magamra a félelmeimmel. Velem van, még ha nem is mondja. A háttérben rendezgeti a közös jövőnk szálait, és én hiszem: azért kaptam őt magam mellé onnan fentről, mert a lázadó énem másik fele épp ez a megfontolt, szerelmét oly nehezen adó igazi férfi lesz.

Nyitókép: Unsplash

‼️😎 NYEREMÉNYJÁTÉK 😎‼️

Mindig is vágytál rá, hogy egy különleges, egyedi tervezésű kabátban sziporkázz? 😎 Most itt a lehetőség, hogy nyerj egy eredeti Makány Márta darabot! 🤗 Részvételhez kattints a FACEBOOK oldalunkra!

Tovább olvasok