Kevesebbet érek a többi szülőnél, ha csak egy gyerekem van?!

A szülés utáni körülbelül 9. percben derűsen nekem szegezte a kérdést a szülésznőm – malacpersely-vezéreltnek éreztem -, hogy szeretnénk-e második babát, mert ha igen, áll szolgálatunkra.

Egyrészt úgy tűnik, szeret veszélyesen élni, mert nem hiszem, hogy van nő a Földön, aki ilyenkor képes azt válaszolni, hogy igen, jöhet még egy kör, másrészt a válaszom akkor, azóta és mindig az lesz, hogy nem. Több egymást erősítő mozgatórugója is van a döntésünknek, amit a legnagyobb egyetértésben hoztunk meg mi, szülők – az egyetlenek, akik kompetensek.

„Ez ilyen” – figyelmeztettek a gyermekvállalással kapcsolatban, de hogy ennyire ilyen, azt senki nem mondta. Ennyire féltős, ennyi ordító kérdőjellel megpakolt, és igen, ennyire testileg-lelkileg kifacsarós néhanapján… És hogy semmi és senki ne csorbuljon, ahhoz ebből csak egyszer kérünk. Miatta, és uram bocsá’ magunk miatt is.

Önzők vagyunk? Minden bizonnyal. Egy évben egyszer kókuszdióba szúrt lebomló szívószál mellett szeretnénk megállapítani, hogy el sem kellett volna jönnünk, annyira hiányzik a szemünk fénye. Nem akarunk megalkudni, amikor időmenedzsmentről van szó. Ott akarunk lenni mindegyik meccsen és előadáson, nem kő-papír-ollóval eldöntve, hogy melyikünk melyikre.

Egy fenékkel egy lovat, vállalhatatlan kompromisszumok és lemondás nélkül. Ha ez önzés, egyenes háttal vállaljuk. Lesz majd testvér helyett másik bűntársa és szövetségese, hiszen nemcsak a vér kötelez, hanem azok a kötelékek is, amiket önszántából köt az ember. Sőt, ha őszintén magunkba nézünk, a legtöbben bevalljuk halkan, hogy néha a legnagyobb kihívás a “készen kapott” szeretteinket szeretni…

FORRÁS: UNSPLASH

A nagyszülőket – akik a legtöbb, amit adhatunk egy gyereknek – sem szeretnénk kizsigerelni azzal, hogy az egy örökmozgóra hitelesített életkorukkal kettőt kelljen terelgetniük. Szeretnénk, ha nem kórházszaggal, hanem sütemény és csínytevés illattal azonosítaná az unokájuk a papa és a mama fogalmát – márpedig ez, ha már nem mai csirkék, sajnos lehet, hogy csak az elsőszülött kiváltsága lenne.

És az a vágyunk egykori imádott unokaként, hogy bőven legyen miből felejteniük, amikor eljön, amire gondolni sem vagyunk hajlandók, pedig muszáj. Ezt mind mérlegre tenni is része a szülői felelősségnek, mégpedig az egyik legkeményebbike. Én magam is egykeként nőttem fel, és nem szól olyanról családi legendárium, hogy követeltem volna a tesót. Sem arról, hogy elkényeztetett kölöknek tartott volna bárki is…

Az egykeség tüneteit nekünk, szülőknek feladatunk minimalizálni, és bebizonyítani, hogy nemcsak öntörvényű ördögfiókákat lehet nevelni, hanem magát egyedül remekül elfoglaló, de egyben szociális kis emberpalántákat is. Az én fiam mindig megosztja majd másokkal azt, amije van, amikor pedig dafke nem, akkor szelíden jobb belátásra bírjuk. Hátha ötvenkettedszerre célt érünk. 🙂

Nem kényszerből teszi majd reményeink szerint – amiért mindig osztozkodnia kell a testvéreivel -, hanem mert a maga nyelvén elmagyarázzuk majd neki, hogy adni nem egyenlő azzal, hogy nekünk nem marad. Mindemellett minden elismerésem azoké, akikben több a bátorság és a kalandvágy, akiknek nem csak lebeg egy olaszos, vagy legalább nagyobbacska család képe a szemük előtt, hanem meg is teremtik azt.

Úgy gondolom, hogy erre vagy születni kell, vagy kiterjedt hátországgal rendelkezni, vagy egyszerűen vakmerőnek lenni.

De mivel soha ne mondd, hogy soha, ha egyszer mégis mindent felülír majd egy újabb kisbaba vágya, akkor elindítjuk az örökbefogadási procedúrát. Hiszen annyian szeretnének egyedüli vagy sokadik gyerkőc lenni – mindegy, csak család legyen.

Nyitókép: Unsplash

‼️😎 NYEREMÉNYJÁTÉK 😎‼️

Mindig is vágytál rá, hogy egy különleges, egyedi tervezésű kabátban sziporkázz? 😎 Most itt a lehetőség, hogy nyerj egy eredeti Makány Márta darabot! 🤗 Részvételhez kattints a FACEBOOK oldalunkra!