Anya, miért nem tettél semmit, amikor elvittek tőled?

Már egész kiskorában elhatározta, hogy megfejti a felnőtteket. Ez sokkal nagyobb kihívásnak bizonyult, mint a mesékben a sárkány legyőzése. Mert egy sárkány viselkedése legalább érthető: tüzet okád, ha mérges, és felfalja az embereket.

A felnőttek ennél sokkal bonyolultabbak – ő viszont okos gyereknek gondolta magát, ezért úgy hitte, idővel megérti majd őket. Ám a dolog mégsem volt egyszerű. Mert ott van például apa. Hatalmas nagy, és olyan komor arcot tud vágni, hogy Zoli bácsi, a szomszéd, mindig szemlesütve köszön neki a lépcsőházban. Rá sem néz, csak a lépcsőt bámulja, és odabök valami ilyesmit, hogy „’Napot!”

Apa meg sosem válaszol, csak szikrázó szemekkel, dühösen bámulja. Már ez is különös, mert másra nem haragszik, ha köszön. Aztán a másik, hogy apa alig beszél. Pedig akkora szája van, hogy bele tud tömni egészben egy hamburgert – erre emlékszik még nagyon régről, amikor egyszer, egy szokatlanul vidám pillanatban megmutatta. Szóval alig beszél, de csak estig. Amikor hazajön munkából, anya vagy ő hiába mondanak neki bármit, csak hümmög. „Hmm” – mormogja maga elé, és rájuk sem néz.

De este, az átlátszó italok lehúzása után beszédessé és hangossá válik. Bemegy hozzá a gyerekszobába, arrébb löki a játékait, és mindenféle komoly, felnőtt szavakkal dobálózva magyaráz. A végén aztán mérgesen megkérdi: érted?! Még sosem merte elárulni, hogy nem érti, úgyhogy ilyenkor bólintani szokott, apa meg újrakezdi valami másról a magyarázást.

Persze, ha anya otthon van, olyankor hozzá lehet menekülni. Az ölébe bújni a túláradó, érthetetlen szórengeteg elől, beleszagolni a hosszú, barna hajába, ami mindig illatos, és élvezni a mézédes mosolyát. Mézédes mosoly, ezt Zoli bácsi mondta egyszer a lépcsőházban, ő meg megjegyezte, mert szereti a mézet. „Magának milyen mézédes mosolya van!” – rikkantotta Zoli bácsi anyának a lépcsőn, de nem tudta, hogy apa ott jön egy lépcsőfordulóval lejjebb.

FORRÁS: UNSPLASH

Amikor meglátta, megintcsak a földet kezdte bámulni, majdnem hasra esett, úgy igyekezett lefelé, és úgy hadarta oda apának: „’Napot!” Apa még dühösebbnek látszott, mint egyébként, anya meg gyorsan azt mondta: „Ugyan, Laci, hagyd már! Nem csinált semmi rosszat!” Anya mézédes mosolya és meséi érthetőek voltak, de neki meg az eltűnéseit nem lehetett megfejteni.

Mert anya hol volt, hol nem.

Néha egy hétig sem jött haza, ilyenkor apa vitte óvodába. Ez eleinte jó buli volt, mert apa nem szeretett főzni, és munkából hazafelé mindig tortát vett. Csokisat, málnásat, karamellásat. Azt ették vacsorára. Aztán, ha anya nem volt otthon, apa is kezdett eltünedezni. Hazavitte őt oviból, letette a tortát az asztalra, hümmögött valamit, és már ott sem volt. Ő meg annyit ugrált az ágyon és tévézett, amennyit csak akart – de azért egy idő után mégiscsak unta.

Apa csak éjjel jött haza, ital- és dohányszagúan, és néha olyankor is bement hozzá a gyerekszobába dühösen prédikálni. Egyik reggel aztán annyira fáradtan keltek mindketten, hogy nem volt kedve átöltözni, és apa pizsamában vitte óvodába. Elég dühösek voltak az óvó nénik. Végül a legnagyobb rejtély az lett, hogy mindketten eltűntek. Úgy kezdődött, hogy két néni becsengetett az ajtón – amikor apa meglátta őket, mindig komor arca furcsán kedvessé torzult, és a hangja mentegetőző lett.

Anya mézédes mosolya pedig sírósba görbült. Egy ideig beszélgettek a konyhában négyen, aztán a nénik bementek hozzá a gyerekszobába, összeszedték néhány ruháját, megfogták a kezét, és azt mondták: „Most velünk jössz. Búcsúzz el anyáéktól!” Megtette. Most egy intézetben lakik, sok gyerekkel együtt. Néha még tűnődik, hogy apa miért nem nézett mérgesen a nénikre, mint Zoli bácsira – akkor biztosan megijedtek volna, és ott hagyják.

Vagy hogy anya miért nem vetette be a mézédes mosolyát, amikor elvitték tőle. De már tudja, hogy a dolgok nem ilyen egyszerűek – elvégre már nem ovis, négy hónapja iskolába jár. „Okos fiú vagy” – mondják a tanító nénik. Pedig nem érdemel dicséretet, a betűk és a számok könnyen megfejthetőek – sokkal könnyebben, mint a felnőttek…

Nyitókép: Unsplash