Gyerekkori szerelem
A Túró-Rudi gyár városában talált meg először az igazi szerelem. Tomi minden szempontból tökéletes választás lett volna a szüleim részéről. Elismert orvos család egyik gyermeke. Persze akkoriban még nem is tudtam, hogy léteznek ilyen szempontok.
Tomit több lány is kedvelte, közöttük a szomszéd barátnőm is. De én arról álmodoztam, hogy miattam gurul be minden nap a bicajával az utcánkba. Nem voltak gátlásaim, félelmeim, sem elvárásaim. 5 éves voltam. Nem érdekelt a vastag keretes szemüvege sem. Nem azt láttam, pedig ő valószínűleg csak azzal látott, és ez annyira meghatározhatta az életét, hogy később szemorvos lett.
De engem csak a göndör szőke haja és kék szeme érdekelt, és az, hogy elérhetetlen volt. Ugyanabba az oviba jártunk, így gyakran találkoztunk. Később aztán olyan szerencsém volt, hogy gyakran elkaptam biciklizés közben az utcán. Sokat voltam lent, sokszor egyedül. Kifigyeltem, a nap mely szakaszában jár arra, és biztosra mentem. Kiszámítható volt. Mindig ugyanabban az időben ugyanazt a kört tette meg, és amikor találkoztunk, mosolyogva intett nekem.
Aztán elmeséltem Gabinak, a barátnőmnek. Néha lejött velem, és olyankor együtt vártuk őt. Gabi sokkal bátrabb volt, és amikor feltűnt Tomi az utca elején, egyszerűen fogta magát, és az utca közepére állt, majd megállította a nagy lendülettel érkező Tomit. Úristen! Tényleg megállt, és beszélt hozzám! Vagyis hozzánk. De ez annyira nem tűnt fel, vagy nem érdekelt. Gabi engem is magával rántott.
Annyira felbátorodtam, hogy képes voltam vele együtt futni a bicikli után. Először csak követtem Gabit, aztán már teljes lendületből futottam utána én is, és hatalmas boldogsággal töltött el, amikor mosolyogva hátranézett. És ezt a kört ismételgettük napokon, heteken, hónapokon át. Néha még az is előfordult, hogy megállt, és lassan gurult velünk, amíg mi mellette sétáltunk, váltottunk pár szót is, megkínáltuk túró rudival vagy azzal, amit épp lecsempésztünk otthonról.
FORRÁS: UNSPLASH
Gabinak kék szeme volt, és gyönyörű hosszú haja. Nagyon szép lány volt. De ez egészen addig nem is tűnt fel, amíg egy nap lementem a szokásos időpontban, és nagy meglepetésemre Gabi a lépcsőház előtt jókedvűen nevetgélt Tomival. Először odamentem én is, de a szokásos üdvözlésen túl semmi különös nem történt. Mintha ott sem lettem volna. Mintha nem rám nézett volna, amikor mosolyogva hátrafordult a bicajáról. Mintha nem miattam kanyarodott volna be aznap az utcába.
Mintha hiába futnék a gyorsuló bicikli után.
Az ovi után Tomival egy osztályba kerültünk ugyanabba a suliba. Bekerültem az orvos, köztisztviselő, könyvelő szülők gyerekei közé, majd beindult az élet. A gátlások, a félelmek, az elvárások. Tomi is nőtt, és a szőke göndör haja is változott, a szemüvege miatt pedig csúfolták. Sajnáltam. De sosem haragudtam rá.
Előfordul, hogy annyira visz magával az ár, hogy nem a túró rudiba harapsz, hanem a másik kezedben lévő krétába, és az az igazi keserű felismerés. Néha futunk valami után, ami nem akar minket felvenni. És ez így van jól.
Sipeki Anita
Nyitókép: Unsplash
